A Magyar Királyi Csendőrség intézménytörténetének imponáló feldolgozását követően, Csapó Csaba – úgy is mint a rendfenntartó erőszakszervezetek múltjának jártas kutatója – új monográfiájában a XIX. századi Magyarország legnevezetesebb bűnüldözőjének, az alsó-tiszai vidék pacifikátorának, gróf Ráday Gedeonnak sokat vitatott hivatali működését vizsgálja. A művelődéstörténeti érdemekben oly felette dús református arisztokrata család leszármazottját (aki a Ráday-férfisarjak szembeötlően kultivált keresztnevét, a Gedeont nyerte a keresztségben, s akit ezért a könnyebb elkülöníthetőség okán gyakran egy római ötös számmal együtt szoktak emlegetni) kisebbfajta, bár mára némiképp halványult legendakör övezi. Szeged környékén népi rémtörténetek szövődtek démonizált alakja és a szegedi várbörtön vélelmezett kínzásai köré, melyeknek egyes elemei a Szegénylegények című klasszikusban is felfedezhetőek; míg Jókai Mór jelentős részben róla mintázta A lélekidomár idealizált címalakját, a hajlíthatatlan akaratú Lándory Bertalant.
Csapó munkájában most arra tett kísérletet, hogy Ráday Gedeon királyi biztosi serénykedését (1869-1872) az anekdotikus történetektől és grandguignol jelenetektől megszabadítva, szaktörténészi minuciózitással térképezze fel a téma iránt érdeklődők számára. A kísérlet sikerültnek, a végeredmény meggyőzőnek bizonyul: a változatos eszközökkel (pl. grafológiai elemzéssel, mikrotörténeti közelítéssel, lakás- és börtönleltárok gondos áttekintésével) operáló kutatómunka révén feltárul nemcsak az alföldi rendteremtés ellentmondásos folyamata, de a korabeli börtönviszonyok áldatlanságain, a bírósági eljárások és a miniszteriális ügymenet útvesztőin túl, a rettegett királyi biztos személyisége is.
A kiegyezést követően sürgető feladattá vált a magyar kormány számára, hogy a Szeged környékén elszemtelenedő futóbetyárokat és egyéb rosszéletű brigantikat, akiknek törvénysértéseit a neoabszolutizmus korában nem ritkán a politikai ellenállás látszata mentette és szépítette, végre megfékezzék. Miután a hagyományos bűnüldöző szervek csődöt mondtak, s 1868-ban a nevezetes Babáj Gyurka bandájával Szeged városán is keresztülhajtott, két pandúrt pedig agyonlőtt, a “szabad kéz” politikája mellett döntöttek a felelős kormányszervek. A különleges, bár teljes részletességben sosem tisztázott hatáskörű királyi biztos kiküldése régi-új megoldásnak számított, s Ráday Gedeon rövid úton beváltotta a személyéhez fűzött reményeket. Talán túlságosan is rövid úton, hiszen már működésének első évében elvégezte a munka dandárját (így a propaganda szempontjaira sandítva tőrbe csalta Rózsa Sándort, s leszámolt a mára elfeledett főbetyárral, Macsvánszky Maximmal), s a következő években jórészt olyan bűnesetek felderítésével kellett igazolnia hivatalának létét, amelyeknek üldözéséhez a megyei pandúrok is elegendőek lettek volna, vagy amelyek hosszú évekkel korábban, akár az 1840-es években borzolták a kedélyeket. Ráadásul ez a mindinkább oka fogyottnak tetsző és az eszközökben nem válogatós különleges erőhatalom egyre rosszabb hírbe keveredett, s a sajtó támogató rokonszenvét is elveszítette. Csapó körültekintően vizsgálja a szegedi vár börtönállapotait, ahol valóban hullottak a rabok, ám mint ez kiderül, a gyászos halálozási adatok korántsem bizonyultak kiugrónak a korban. Különösen figyelemreméltó az a fejezet, amely a Ráday sajtóbéli és politikai reputációját megrendítő botrány, az ún. Löbl-ügy történetét tárgyalja. A Löbl-család több férfitagja sikkasztás gyanújába keveredett ugyanis, s egyhamar a szegedi börtönbe került, ám hozzátartozóiknak és az ügyvédeknek sikerült a sajtót mozgósítaniuk, s ennek az esetnek a rekonstruálása igencsak hasznos adalékokkal szolgál a dualista nyilvánosság működésének megértéséhez.
A karakán, s az egymást követő igazságügy-miniszterekkel tettleg dacoló Ráday megbízatása 1872-ben véget ért, s az elhasznált gróf rövidesen a közélet hátsó középmezőnyében találta magát. Az alsó tiszai vidék közbiztonsága még Ráday életében újfent hanyatlásnak indult, s a néhai királyi biztost eredményei közül csak a ténykedésével kiérdemelt félelmetes híre élte túl.