Van az úgy, hogy az ember csak bambán bámulja az üres papírt (jó ideje: képernyőt) vagy sorra törli a már megírt bekezdéseket. A magyar ezt hívja „alkotói válságnak”, az angol ennél valamivel pontosabb: ez volna a „writer’s block”. Hogy mennyire kínos állapot ez, különösen lapzártakor válik nyilvánvalóvá – újságíró, könyvszerkesztő, forgatókönyvíró egyaránt megszenvedheti. 

Nem csoda, hogy Hollywoodban számos film készült arról, hogy egyedül nem mindig megy – az Agyament Harry, az Adaptáció, a Hollywoodi lidércnyomás vagy a Wonder Boys – Pokoli hétvége mind arról szólnak, amikor nagyon nem akar összejönni, hogy a szöveg szóljon is valamiről. Ha a film jó (ahogy az előbb említettek), mindez nem okoz gondot a nézőnek, ha azonban a gyöngébb eresztésből való, akkor éppenséggel felhívja a figyelmünket arra, hogy itt bizony azért nézünk metafikciót, mert nem állt rendelkezésre alapanyag, azért pereg a vásznon egy film az alkotói válságról, mert készítője éppen alkotói válságban volt.

A hét pszichopata és a Si-cu annak a rendezőnek, nevezetesen Martin McDonagh-nak a legújabb mozija, aki az Erőszakikkal az egyik legnagyobbat dobta 2008-ban – ami érzékelhetően rá is hozta a frászt. A hét pszichopata és a Si-cuban nehéz a Colin Farrell alakította karaktert, Martyt nem direktorunk alteregójaként értelmezni, lévén épp A hét pszichopata című forgatókönyvön dolgozik, pontosabban nem dolgozik. Pótcselekvései között kitüntetett helyet foglal el az alkoholizálás és a látványos szenvedés, amit legjobb haverja, az állástalan színész, Billy (Sam Rockwell) úgy próbál orvosolni, hogy a tettek mezejére lépve kicsit felpezsdíti a valóságot, hátha ez majd ihletként szolgál a forgatókönyvhöz.  

Nagyjából ennyi a film kiindulópontja, melyben a fikció és a „valóság” keveredik össze egymással, miközben – ahogy anno az Adaptációban – a sémák, a klisék, a hollywoodi sablonok is mind terítékre kerülnek. És már rögtön a nyitányban, ahol két ütődött gengszter, Michael Stuhlbarg és Michael Pitt vitatkozik össze roppant szórakoztató módon egymással – vigyázat, máris a metafikció hálójába kerültünk: nem elég, hogy ez valami Quentin Tarantinóra emlékeztető felütés, a két színész ráadásul a Boardwalk Empire – Gengszterkorzó című sorozatnak is a bűnözőpárosa. 

Ilyen kis „betétekkel”, utalásokkal, eltúlzott klisékkel tele lesz a film: kapunk majd buddhista vietkong pszichopatát, bosszúálló kvékert, sorozatgyilkosokat gyilkoló sorozatgyilkost (à la: Dexter); a film második fele pedig maga a tökéletes filmes sablon a Joshua-fával és a sivatagba kivonulással, ahol a híres pszichedelikus hatású növénytől várják hőseink a megvilágosodást, jobban mondva az ihletet. 

Hogy a fikció és a valóság miként kúszik egymásba, arra Billy karaktere a példa, akinek nem véletlenül Bickle a családneve (Martin Scorsese Taxisofőrjét hívják így). A film „valóságában” talán ő mind közül a legnagyobb pszichopata – ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy mellékes jövedelme abból származik, hogy társával, Hanssal (Christopher Walken) kutyákat tulajdonít el, majd a kétségbeesett gazdiknál jelentkezik a megtalálót illető jutalomért; de abban is, hogy barátját inspirálandó hirdetést ad fel, melyben pszichopaták jelentkezését várja; ráadásul a megfelelő alapanyagért akár ölni is képes.

A szálak akkor kuszálódnak össze teljesen, amikor a hirdetésre befut mint múzsa a Zodiákus gyilkossal is végző (?) Zachariah (Tom Waits), ám eközben még egy pszichopata, az ellopott Si-cuáért ölni képes Charlie (Woody Harrelson) is képbe kerül.  

A hét pszichopata és a Si-cu amolyan töltelékfilmnek tűnik McDonagh pályáján. Nem mondom, hogy nem szórakoztató a maga módján, hiszen átitatja az irónia, a hollywoodi klisék kritikája, a szakmai impotencia kifigurázása, és tele van pergő, vicces párbeszédekkel – olyanokkal például, amelyekből megtudjuk, hogy nem oké állatokat ölni a filmekben, csak nőket –, ám épp ezért olyan benyomást kelt, mintha csupán a formáról, a struktúráról szólna. Hogy a tartalom hagy némi kívánnivalót maga után, azzal mintha rendezőnk is tisztában lenne: Hans érzelmes jelenetei, beteg felesége iránt érzett szerelme talán ezért, a számos gátlástalan pszichopatát kompenzálandó kerültek a filmbe. 

Egyszóval: A hét pszichopata és a Si-cu elsősorban a hollywoodi filmeken szocializálódottak mozija, ám valószínű, hogy az évek távlatából ők is jobb szívvel fognak visszaemlékezni az abszurditás, az erőszak, a humor és az empátia fura elegyét jól eltaláló Erőszakikra, mint erre a szórakozató, ám felejthető filmre.