TIPEGŐ

A híre megelőzte, bár az jobbára csak azt sulykolta, hogy új, musical és grandiózus, meg hogy „bátran reflektál az abortusz kérdésére”. A részletek elsikkadtak, tán azért, mert a megvalósítás módjával nem is illik foglalkozni egy olyan felemelő téma kapcsán, mint Mária fogantatása. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Jelenetek az előadásból

Pedig amíg az előadás végén a fényárban ülő közönség a színpadról elindított giganthosszú, fehér textilcsíkokat markolászva (jó, nem jutott mindenkinek) összeolvad a társulattal a szeretet minden földi (és színpadi) bajt feledtető mámorában, elég sok minden történik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy sok, egymástól különböző dolog, hanem hogy szó szerint sok minden, ami fölöttébb nagy teljesítmény a szüzsé vékonyságát tekintve. Mert ugye a történet annyi, hogy Mária megfogan és megszüli gyermekét, mely mozzanat az evangéliumokban sincs bő lére eresztve. Az újdonság az, hogy Mária hosszan hezitál azon, világra hozhatja-e a nem Józseftől származó kisdedet.

A cselekmény hiányával nyilván tisztában volt a mű szerzője, Szarka Tamás és a színrevitel fölött bábáskodó Vidnyánszky Attila rendező is, de úgy vélhették, elég lesz a librettóba beleírni Mária és Erzsébet találkozását (utóbbit Pápai Erika énekelte kifogástalanul), a Heródes palotájában zajló feslett élet részleteit (úgy mint játékszenvedély és pénzimádat), valamint beemelni a nép ajkán színesedő fabulák egyikét, a kovácsnál szállást kereső Mária jelenetét ahhoz, hogy a mű dúsabbá és játszhatóbbá váljék. Azt azért nem mondanám, hogy sikerült drámaivá faragni a még így is soványka, s nagyrészt belső vívódásokból álló alapanyagot, de legalább bővült a képek száma, bár ahhoz nem eléggé, hogy a kész produkció feszesen üljön a mintegy két és fél órás zenei anyagon. 

Amelyből a szerző oroszlánrészt szánt a földi pokol bemutatására, vagyis Heródes és sleppje zűrös és alantas életvitelének a kifejtésére, a rendező pedig Olekszandr Bilozub monstre díszletének, amelynek időről időre be- és kigördülő robosztus elemei kétséget kizáróan szimbolizálták a bűn feneketlen mélységét, amelyet még egy nagy teljesítményű füstgép is hitelesített, kvázi kénköves bűzt lehelve.

A muzsika több mint beszédes, ugyanis a rock, a disco, a heavy metál (vagy ki tudja) keverékének zabolátlan orgiáját a szerző vérnősző hangeffektusokkal is fejeli, mellyel szinkronban a főszereplők is (Olt Tamás Heródesként, Mészáros Tibor a luciferi karakterű Egóként) vehemensek és fékevesztettek, kíséretük pedig - vagyis az aljanépet megtestesítő tánckar - a miliőhöz illően csúszó-mászó pondróhadként formál mögéjük bio-hátteret. Sajnos a hordalék nincs a helyzet magaslatán, a nézőnek az a gondolata támadhatna, hogy a koreográfusok mind a mennyországba kerültek, ami ugye, skandalum. 

Ilyesfajta, dinamikusnak mondható jelenetek váltakoznak Mária és József lassúdad, csendesen elmélkedő, a gonosznak ellenfilozofáló, egyben a jót és nemest (első helyen a gyerekvállalást) propagáló betéteivel. Az énekszámok által tolmácsolt ideákat olykor gyerekszereplős tömegjelenetek teszik még meggyőzőbbé és szívhez szólóbbá, ám függetlenül a létszámtól, a Máriás-részeket a hömpölygő és eseménytelen líra jellemzi.  

A képek forrása: PORT.hu - Szegedi Szabadtéri Játékok

Mária szólói betöltik a teret, ami azt jelenti, hogy az ihletetten éneklő Újhelyi Kinga szépen végigsétálja a színpad valamennyi emelkedőjét és magaslati folyosóját. Duettjeinek - elvileg – a hűséges József (Bakos-Kiss Gábor), valamint a Máriát rendületlenül győzködő, a darabban meglepően hosszan tartózkodó Gábriel (Rácz József) adhatna valamiféle (netán ritmikus) lendületet, ám mivel semmiféle konfliktus nincs közöttük (a gyerekvállalás dilemmája, amelyet többször is megbeszélnek, nem tekinthető annak), a kettősök is a kijelölt himnikus vonalat folytatják.

A második részbe jut ugyan egy kis drámai színezet (miszerint a kovácsmester nem ér rá a várandós Máriával foglalkozni, mert szögeket kell kikalapálnia), ám meg is marad tónus mivoltánál, mivel Földes László Hobo a nevén kívül nem sokat ad a figurához. A folklórból átkonvertált, sűrített tartalmú jelenet előrevetíti a véget, de a darab addig nem megy el, csupán a kisded születéséig.

És ekkor kap főszerepet az a (színpadon mindvégig jelenlévő, de eddig szerényen meghúzódó) hatalmas, szalmakorongra erősített csillag, amelynek „sugarai” a fürgelábú, fehér ruhás statisztalányok segítségével beterítik a kivilágosított nézőteret, imígyen effektíve is kifejezve a közös akarat egyedül üdvözítő voltát.

S hogy milyen maga mű, az új magyar musical? Egyelőre csak az a biztos, hogy a kis Jézus született meg.

Vö. Ugrai István: Nem kutat, csak mutat