Érdekes, ugyanakkor logikus, hogy egy zenész éppen Salzburgban találkozzon Végh Sándor életművével, hiszen a nagyszerű hegedűművész és karmester élete utolsó két évtizedében a Mozarteum tanára volt, és ebben a városban lett vezetője a Camerata Academica Salzburg elnevezésű kamarazenekarnak. És az osztrák városban is hunyt el, 1997-ben. Budapesten negyven éves szünet után csak 1986-ban lépett fel először, vagyis felületes szemlélettel azt mondhatnánk, hogy végzetesen megszakadt hazájával a zenei kapcsolata. Ez azonban csak látszat, hiszen a könyvben közölt számos vallomás arról tanúskodik, hogy Végh külföldön is eleven kapcsolatot tartott a magyar muzsikusokkal, elég, ha csak Keller András, Schiff András és Várjon Dénes nevét említjük. Lőwenberg Dániel tollát mégis a hiányérzet vezette, amikor belekezdett Végh művészi hagyatékának tanulmányozásába: „Jóllehet Végh Sándor a XX. század kiemelkedő muzsikusegyénisége volt, neve mégis sokak számára ismeretlenül cseng, sajnos még Magyarországon is.”
A fiatal kutató három fő kérdés megválaszolását tekintette könyve céljának. „Milyen hatások voltak meghatározóak Végh Sándor számára, mely hatások alakították zenei egyéniségét? Hogyan gondolkodott Végh a zenéről és a zenélésről, hogyan foglalható össze zenei világképe, meggyőződése? Hol találkozhatunk napjainkban Végh Sándor zenei örökségével?” A monográfia nem okoz különösebb csalódást, elvégre, bár nem túlzottan eredeti szemlélettel, derekasan megválaszolja e kérdéseket, sok adattal, sok idézettel, olykor eléggé iskolásan, néha szinte szájbarágós modorban. De a rengeteg apró, olykor nem is egészen fontosnak tűnő tény összegyűjtése és rendszerezése miatt ezt viszonylag könnyen megbocsájthatja az olvasó. Különösen, ha belegondol, hogy mégiscsak egy úttörő munkát forgat, melyhez szinte szükségszerűen tapadnak az efféle sutaságok.
Előbb az élet és a pálya állomásait kísérhetjük végig, az 1912-es kolozsvári születéstől és kezdeti benyomásoktól a budapesti Zeneakadémián töltött évekig, a szólistakarriertől az Új Magyar Vonósnégyes 1931-es megalapításáig, hogy a vonósnégyesezés korszaka aztán az 1938-ban alakult Végh-kvartettel érje el delelőpontját. De Végh a vonó letétele után is képes volt megújulásra, sőt bizonyos értelemben ekkor teljesedett ki igazán művészi pályája: 1978-tól haláláig a Camerata Academica Salzburg vezető karnagyaként dolgozott, adott felejthetetlen koncerteket és készített lemezfelvételeket.
Végh zenei gondolkodását néhány nagy mester határozta meg: a komponisták közül Bartók, akivel élénk művészi és baráti kapcsolatban állt (már amennyiben Bartókkal összefüggésben ez a fogalom egyáltalán felmerülhet), a zenészek közül pedig Pablo Casals. Bartóktól – a zenei gondolkodás mellett – humanizmust tanult, és azt, hogy a patrióta, nem pedig a nacionalista érzület a lényeges a hazához való viszonyunkban. A legnagyobb magyarra való visszaemlékezések adják a kötet legmegkapóbb oldalait, Casals mindenekelőtt előadóként és tanárként hatott rá: Végh eszménye sem a szép és tökéletes hangzás volt, mindezek fölé helyezte az interpretáció igazságát, azt, hogy a művésznek minden hangot egyforma tudatossággal és intenzitással kell megformálnia, ennek érdekében pedig néha le kell mondani az eufóniáról valami magasabb rendű harmónia szolgálatában. Bevallom, ez engem a legendás, de kissé elfelejtett muzsikus, Simon Albertre hitvallására emlékeztet. És persze Kurtág György ars poeticájára, aki budapesti találkozását Végh Sándorral „a sors nagy ajándékának” tekintette.
A régi mesterek sorából Schubert és Mozart állt hozzá a legközelebb, valamint a kései vonósnégyesek Beethovenje. Ebből arra következtethetnék, hogy Végh ízlése kissé konzervatív volt. Ám ez látszat. Hagyomány és modernség, régi és új viszonyáról szinte vakmerő nézeteket vallott: „Az ember egy idő után látja, hogy nem szabad a zenét réginek, vagy modernnek kategorizálni. Minden együtt él és időtlen. Modernségem alapját Mozart éppúgy formálja, mint Bartók. Ahogy Mozartot játszom, abban benne van Bartók éppúgy, mint Debussy. Benne van Stravinsky, tulajdonképpen minden, amit a zenéről tanultam, tudok. Miután a zene ősi, minden zene időtlen, ugyanabból az alapból, ősmagból származik.” Végh Sándor csodálatos előadásaival hitelesítette alapgondolata igazát.
A kötetet remek fényképanyag, alapos bibliográfiai és diszkográfiai mutatók teszik teljessé.