Spindler Béla és Juhász István

Agatha Christie darabjának kipusztíthatatlan londoni sikeréről beszélünk persze, hiszen a West Enden immár majd’ hatvan éve, 1952 ősze óta megszakítás nélkül fut Az egérfogó, szép sorban megdöntve minden valaha létezett játszási rekordot. A krimi, amely 1947-ben Mária özvegy anyakirályné (a Queen Mary névadója) 80. születésnapjára még rádiójáték gyanánt íródott a BBC megrendelésére, mára valóságos turistalátványossággá vált Londonban: szinte kötelező találkozássá a színházi legendával, s tán még inkább a tovatűnt „régi Angliával”. Mert hiszen Agatha Christie nem lankadó, sőt reneszánszból reneszánszba váltó népszerűségének egyik legfőbb faktora éppenséggel a keménykalapos, bubifrizurás és karácsonyi pudingos régi világ nosztalgikus idillje, legyen bár az aktuális történet hőse egy kipedert bajszú belga magándetektív vagy egy látszatra szétszórt vidéki vénkisasszony.

A messze tűnt vagy tán sosemvolt idők bája és a világ elrendezhetőségének illúziója mozgatja Az egérfogót is, s így legfőként ezt a két összetevőt keresi a néző a Tháliában bemutatott előadást szemlélve is. Vagyis elhisszük-e a színészeknek és a díszlettervezőként is közreműködő Szikora Jánosnak, hogy egy békebeli angol panziót látunk, a váratlan, de annál hevesebb hóeséstől elszigetelve? Felidéződik-e előttünk a régimódi elegancia és a gyilkolászás közepette sem megingó angolos józanság ismertetőjegye? Nos, a kérdésekre a harmadik előadás tanúsága szerint egyelőre nem adható egyértelműen pozitív válasz, ámde a kedvezőtlen ítélettől is tartózkodásra késztet a még nagyban formálódni látszó produkció. Merthogy az összecsiszolódás felé közelítő együttes egészében már most is kiérdemli a rokonszenvünket, jóllehet kikezdhetetlen stílusbiztonság és a krimihez nélkülözhetetlennek elfogadott feszültség fenntartása nemigen jellemzi a színészgárda játékát.

Szabó Emília és Schruff Milán. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

A túlépített (és aligha mindenhonnan jól belátható) díszletben házigazdaként mozgó, friss penziótulajdonos Ralston házaspár, azaz Szabó Emília és Juhász István mindenesetre határozottan kedves és – tán éppen testalkati össze nem illésük miatt – hiteles kettőst mutat, s hasonlóan üde jelenségnek tetszik a Szent Pál-székesegyház tervezőjének neve alatt szobát foglaló túlmozgásos link alakítója, Schruff Milán. Ifjonti szelességük kezdettől szimpatikusnak bizonyul, s játékerőben sem maradnak el a szereposztás tekintélyesebb múltú művészeitől: az olykor a néhai Schütz Ila tónusával operáló Almási Évától, a nyugalmazott gyarmati őrnagyot rutinból kikanyarító Újréti Lászlótól, vagy épp az érezhetően megfázással küzdő Sztárek Andreától. A leginkább kész zsánerfigurával mindazonáltal Spindler Béla tenyérbe mászóan gyanús külföldije örvendeztet: ő valóban egy első pillanattól meghitten ismerős krimialak. Mert hát Az egérfogó színészi kihívása a nyilvánvaló szerepnélküliség, a leginkább csak papíron létező típusok (Ottlik Géza szavával: retortafigurák) harmadik dimenziójának megteremtése, amit eredendően a krimikirálynő segítsége nélkül kell elvégeznie az előadás létrehozóinak. Ehhez nem kap mindenki elegendő alapanyagot, s ami tán a produkció legfőbb gyengéje: néhány figuránál mintha a főirányokat sem találta volna ki az erre legilletékesebb személy, az előadás rendezője. Így az alkalmasint a legnehezebb feladattal szembesülő Haumann Máté (Trotter őrmester) olykor egyszerűen elveszni látszik a nyomozás imitációjában, s összefogottságából helyenként még csak a szöveg korrekt felmondására futja.