A vonat megérkezése után minden olyan gyorsan történik. A Tiszai pályaudvar egy pillanat alatt eltűnik a bécsi villamos mögött, aztán alig szállok le, már integetnek az utca túloldaláról. Jaj de jó, hogy itt vagyok – ezt előbb én mondom, de aztán mások is. Három egyetemi év és némi műútazás óta csak ritkán találok vissza ebbe a városba, ami olyan nekem, mint valami kilövőállomás.

„Miskolc: a város, amivel csak speciális viszonyod lehet.” – mondja Lakatos István bölcsen, akivel közvetlenül Zemlényi Attila főszerkesztő megnyitója után k. kabai lóránt beszélget készülő munkájáról. A képregényrajzoló Pryck és Gríga című, Kemény István írása alapján készülő munkájáról nyilatkozik, és arról, miért különösen érdekes az, amikor nagyon megijesztenek egy lányt. Tanulságosnak bizonyul az is, ahogyan a közvetlen, a bármiféle túlzó szofisztikáltságtól mentes beszélgetés a rajzoló és az eredeti szöveg viszonyát feltárja. Közben mellettem a Kemény-család nőtagjai a kritikaibb megjegyzésekre fel-felszisszennek, esetleg finoman dobbantanak egyet – jobb is, ha Mészáros Sándor másnapi főreferátumáig edződnek egy kicsit.

Torringtonék (link: http://kemeny.irolap.hu/hu/torrington-reszlet-ii-resz) után a Búcsúlevél (link: http://youtu.be/5EzlmgMpMRs) kerül az „Ady-kocsma” asztalára. A Bartis Attila, Milián Orsolya, Péczely Dóra és Szilasi László között zajló kötetlen beszélgetés ugyanis e műből kiindulva feszeget – főleg – közéleti témákat. Mert mi is a Búcsúlevél üzenete? Menni kell, vagy lehet maradni? Egyetérthetünk-e az "Édes hazám, szerettelek" múlt idejével? Ugye ciki nácinak lenni? Le lehet írni még egy versben, hogy „lélek”? És: hajrá Diósgyőr!

A vacsora után a MissionArt-ban, a Művésztelep a Vasgyárban című kortárs képzőművészeti kiállítás darabjai között versolvasással folytatódik a program. A szobagalériában barátai közül egyszer csak feláll a soron következő olvasó: „Jó estét kívánok, Kemény István vagyok” – és a szerénységtől megfagy a levegő. Nem baj, a lányok olvasztanak: a Kisszínes Duó tagjai, Kemény Lili és Kemény Zsófi gitárral és énekkel vezetik le az este hivatalos részét.

Kedélyes kattogással indul a következő nap. A sétálóutcán, a Serforrás előtt kávé, cigi, rendezgetjük a péntek éjszaka darabkáit – már ami megmaradt belőle. Miközben nagyjából összeszedjük, ki hol „esett ki a játékból”, a napsütötte főutcán érkezik Bazsányi Sándor, Milián Orsolya és Szilasi László. Később együtt érjük be a Művészetek Háza előtt azokat, akik még hittek az abszurd, reggel kilences kezdésben, de csak tíz körül tűnnek fel az első, szakmai tevékenységre utaló jelek.

A miskolci hétvége igazi szakmai tétje egyértelműen az Ezredváltó életművek 1. címmel meghirdetett, a Kemény-életműről szóló szombati minikonferencia, amely Mészáros Sándor előadásával indul: „Nem túlzás-e, hogy a Műút folyóirat konferenciát rendez Kemény István költészetéről?” – kezdi. Persze a költészet itt tágabb értelemben veendő, ugyanis nemcsak versekről, hanem a második szekcióban prózáról, a harmadikban pedig a Kemény-hatásról is szó esett. És egyébként: „De, túlzás.” – mondja Mészáros, majd rögtön hozzáteszi: „Ám én szeretem az efféle túlzásokat.” Ezzel szemben Vörös István, a szekcióelnök inkább úgy tenné fel a kérdést: Nem késő-e máris Kemény-konferenciát szervezni, vagyis miért csak most kerül rá sor? Mészáros felidézi az eddigi kritikai recepció szempontjait és saját bírálatot is megfogalmaz. Fontos megjegyzése például, hogy K. I. nem olyan nagyságrendű prózaíró, mint amilyen költő.

Az egyik korreferens, Antal Balázs teljesen kritikátlanul, a főreferátumtól távol beszél Kemény költészetének nyelvéről és igazságairól, nemes konzervativizmusról és R’n’R-ról. Véleménye szerint Kemény azok közé a szerzők közé tartozik, akik eleve csak válogatott verseiket írják meg, nem az összest. Ezzel szemben Bedecs László szorosan az addig elhangzottakra reflektál. Szerinte egy kortárs szerzőről konferenciát szervezni fontos kritikai gesztus, melynek mindenképpen komoly szerepe van az életmű klasszicizálódásának szempontjából.

Az idő kissé szorít, hamar sorra kerül tehát Milián Orsolya A rövid történettől a nagyregényig című előadása, ami már a prózaszekció része. Milián a hálózatszerűként jellemzett Kemény-prózát a kötetek megjelenési sorrendjében, több kérdéskörben vizsgálja. Bővebben elemzi például a történetek időkezelését és intermedialitását, vagyis a szövegek filmszerűségét és a felmerülő képi allúziókat. Az elnöklő Nemes Z. Márió a szövegek heterogenitására tér ki, Nyilas Atilla pedig a Kemény által hozott etikai fordulatot hozza képbe. Vagyis azt a vállalkozást, melyben az író újra élni mer az erkölcsi megközelítéssel, amitől korábban – az ideológia száműzése céljából – elfordultak. A szekció ülését záró Vörös István saját referátum helyett idézetekkel oldja a tudományosságot.

A szünet után Benedek Anna Kemény zakója címmel kezd hatástörténeti vizsgálódásba, amit egyrészt a személy felől, másrészt a motívumok útján indít. Beszél egyrészt a Keményt megérintő hagyományról (itt főleg Adyról), majd a szerzőnek a fiatal lírára gyakorolt hatásáról, ahol három csoportot – és tagjait – említi: a „sárkányfüvesekre”, a Telep csoportra és a Körhinta-körre tér ki. Nemes Z. szerint Kemény „használhatóságát” egyfelől ideológiamentessége szavatolta, másrészt az, hogy – például Petrivel ellentétben – nem túlkódoltak a szövegei, így érthetőek maradnak az újabb generációk számára is. Harmadrészt pedig azt a privát hagyományteremtő attitűdöt emeli ki, mellyel a szerző szabadon, önmaga tradícióját alkotja meg. Ráadásul azt sem szabad szerinte figyelmen kívül hagyni, hogy a kortárs fiatal líra három legfőbb jellemzőjéből (nevezetesen: testiség, képiség, személyesség) kettőt a kezdetektől képvisel és gyakorol. 

Ebéd közben látjuk, hogy egy sarokasztalnál Péczely Dóra és Kemény István a készülő kötet kéziratán dolgoznak, ki tudja mióta. Nekünk is dolgunk van, úgyhogy nem maradunk sokáig: a galériában kezdenek a szöveggyárosok. Előbb filmvetítés – a nyári alkotótáborba pillanthatunk be –, aztán felolvasás. Itt már jelen van Nádasdy Ádám is, de még nem tudni, pontosan miért is érkezett. Figyelmesen hallgatja a 15-18 éves ifjú versszerzőket, akik remegő kézzel, halk hangon kezdenek, majd belemelegedve a performerek bátorságával és hatásosságával adják elő költeményeiket a Műút legfrissebb számából (link: http://www.muut.hu/korabbilapszamok/028/028.pdf). Fantasztikusan jó szövegek érkeztek a gyárból.

A folyóirat nívódíjait is kiosztják végül, melyeket Nádasdy Ádám (szépirodalom), Bazsányi Sándor (kritika-esszé), Pelesek Dóra (művészeti írás) és Verebics Ágnes (képzőművészet) kap. A nép pedig útnak indul haza, mert „úton lenni boldogság”.