Díjazott alkotások a 12. Prágai Quadriennálén
2011.06.30.

A mindenkori zsűrik döntését illik vitatni: a kritikus végre fitogtathatja hozzáértését, meg persze nyilvánosan megsértődhet amiatt, hogy ő nem volt tagja a díjakat odaítélő grémiumnak. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Itt és most szakítunk ezzel a szép hagyománnyal, és vita nélkül elfogadjuk a Prágai Quadriennálé ítészeinek döntését. Természetesen nem azért, mintha annak minden elemével egyetértenénk, hanem mert kíváncsiak lettünk, hogy a nemcsak földrajzilag, de világlátásban, ízlésben is egymástól igen távol eső díjazottakban vajon felfedezhető-e bármilyen közös vonás. Még pontosabban: az érdekelt, hogy van-e „közös szemüvege” az elméletírótól fesztiváligazgatóig, fénytervezőtől színházrendezőig igen különböző szakembereket magában foglaló nemzetközi zsűrinek?

A Prágai Quadriennálé egyik helyszíne, a Veletrzní Palota
A Prágai Quadriennálé egyik helyszíne, a Veletrzní Palota

Mint látni fogjuk, a díjazott tervek, installációk, projektek legalább annyira sokfélék, mint az őket elbírálók, miközben a művekben feldolgozott témák és problémák mégis mind egy irányba mutatnak: a politikai korrektség felé. A tervek szinte egytől egyig társadalmi elkötelezettségűek, nyíltan vagy burkoltan politizálnak, vagy ha nem, akkor a készítő/kiállító ország aktuális, általában nem éppen rózsás helyzetére reflektálnak közvetett vagy közvetlen módon (ha pedig ezt sem teszik, úgy éppen a zsűri döntése az, amely felhívja a figyelmet a zavaros állapotokra, mint például a görög építészeti projektek esetében). Ábrándozzunk kicsit, és próbáljuk meg kitalálni, milyen terv is lett volna a tuti befutó. Valami ilyesminél kötnénk ki: egy elnyomott, a pénzembereknek és a globalizáció kártékony hatásainak kiszolgáltatott, lehetőleg egy dél-amerikai nagyváros peremén lakó, eltűnő félben lévő kisközösségre való kollektív emlékezési aktus megörökítése multimediális eszközökkel.

A zsűri döntését tehát minden esetben korszerűnek, hogy mást ne mondjunk, trendinek találjuk. A kifejezés behelyettesíthető a ’divatos’ vagy ’kiszámítható’ fogalmakkal, ám még mielőtt valaki félreértené az iróniát, sietünk hozzátenni, hogy mindez mit sem von le az olyan díjazott, nagy ívű projektek értékéből, mint az emlékezés lehetséges módjairól gondolkodó magyar installáció, a láthatatlan színház fogalmával kísérletező mexikói építészeti projekt, vagy a valóban elképesztő színpadi tereket létrehozó horvát Numen/For Use szcenográfus csoport munkássága.

A brazil kiállítás részlete. Fotó: Martina Novozámská
A brazil kiállítás részlete. Fotó: Martina Novozámská

Mielőtt ezekre kitérnénk, néhány szó a Prágai Quadriennáléról. 1967 óta rendezik meg a monstre művészeti eseményt, jelenleg a cseh kulturális minisztérium és a prágai színházi intézet közös szervezésében. Kiállítások, installációk, performanszok, színházi előadások, felolvasások, tudományos előadások, könyvbemutatók érték egymást június közepén tizenegy napon keresztül Prága minden pontján: a szokásos helyszínek mellett idén a Krétakör például a volt kommunista napilap nyomdaépületébe vette be magát (projektjükről hamarosan önálló írást közlünk – a szerk.), Philip Glass Les enfants terribles című operáját pedig egy pszichiátriai intézetben adták elő. Vagyis az eddig elsősorban a színházi előadások külcsínjére, tehát a jelmez- és díszlettervezés aktuális trendjeire fókuszáló rendezvény ma már jóval tágabban merít mindabból, aminek köze van/lehet a színházhoz. S ha a tág kontextusba beleértjük a társadalom felé forduló, annak életében aktívan szerepet vállaló színpadi gondolkodást, akkor máris a díjnyertes alkotásoknál járunk.

Ott van mindjárt a fődíjat, a Golden Trigát elnyerő brazil kompozíció, az Antonio Grassi kurátorkodásával megvalósult Karakterek és határok: brazil szcenográfiai terület elnevezésű installáció. Ami a mi ízlésünktől első ránézésre nagyon távol fekszik a maga rózsaszín, vállaltan giccses hangütésével, de ahogy a több szobányi térben nézelődünk, egyre világosabb a koncepció. A harsány sokszínűség, a felvállalt eklektika mentén rendeződnek a tárgyak, szövegek és vetített előadásrészletek; különös, szürreális hely teremtődik így, ahol a rozsdás biciklikerék és a műanyag gyöngyök, a feszület és a színes cukorkapapír békésen megfér egymás mellett. Van itt a gyarmatosítók által brazil földre telepített barokk színházépületek esztétikájára reflektáló vetítés meg a brazil folklór és népi vallásosság elemeit dúsan felhasználó díszletterv is.

Meg a quadriennálén a legjobb színházi előadás díját elnyerő BR-3, a brazil Teatro de Vertigem nagyszabású produkciója, melynek 2006-os São Paulói előadásáról fotók és videórészletek tudósítanak. A társulat politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik, bemutatóikat általában elhagyatott és/vagy elfelejtett helyszíneken tartják: lerobbant kórházakban, nem működő börtönökben vizsgálják a speciális tér és a dramatikus szöveg lehetséges kapcsolódási pontjait. A BR-3 egy lehetséges brazil identitást igyekszik felkutatni és/vagy megkonstruálni: a São Paulót átszelő, erősen szennyezett Tietê folyóban és környékén levezényelt speciális produkcióban a nézők csónakokon keltek át egy szigetre, ahol az alkotók különleges helyszíneken szembesítették őket a lokális és nemzeti identitás kapcsán feltett provokatív kérdésekkel. A látott részletek alapján a BR-3 a metropolisz és a benne élő és túlélni akaró kisközösségek relációjáról beszélt emlékezetes képek segítségével.

A horvátok szintén két aranyérmet vihettek haza: a legjobb díszlettervért és a legjobb színházi technológiáért is díjat kaptak. Árulkodó a horvát szekció címe – SzcenEGOgráfia: a díszlettervező mint szerző. És valóban: a Numen/For Use nevű háromtagú alkotócsapat (a harmincas-negyvenes éveikben járó Sven Jonke, Christoph Katzlet és Nikola Radeljković) munkásságát áttekintő vetítés lenyűgöző tereket mutat és kivételesen invenciózus színházi gondolkodásról tanúskodik. A csoport első színházi munkája a Tomaž Pandur rendezte Inferno volt 2005-ben: a díszlet egyetlen óriási üvegkocka, amelybe a nézők beláttak, a szereplők viszont csak önmaguk tükörképét látták a hatalmas foncsorozott felületeken.

Végletekig technicizált, puritán és szigorú, óramű pontossággal működő terekről van szó, melyek hatásosságához nagyban hozzájárul egyszerűségük. Mint például a Veszedelmes viszonyok 2008-as isztambuli előadásához készített terv esetében, ahol öt, folyamatosan forgó tükörrel és két vetítővászonnal hoztak létre valószínűtlen, egyben a darab kulcsmotívumaira – tükröződés, látszat és valóság, megkettőződés, nárcizmus stb. – is világosan utaló teret. A meglepetés a lényege a zsűri által külön is kiemelt, Zágrábban 2008-ban bemutatott Szentivánéji álomhoz készített tervnek is. Vörös színházi függöny előtt történnek az athéni udvarban zajló jelenetek, majd az erdő álomvilágába átlépve a függöny lassan csíkokra hasad, szétnyílik és hátrahúzódik, hogy sejtelmes fényekkel, bizarr zajokkal kiegészülve megjelenjen egy sosem látott fantáziavilág.

A Szent Anna templomban kiállított építészeti koncepciók közül a mexikói és a görög bemutatót találta a zsűri a legizgalmasabbnak. A görögök közvetlenül az ókori athéni temető, a Kerameikosz fölé mobil, könnyen variálható kisszínházi teret képzeltek el: az üvegpadlóval lefedett régészeti lelőhely fölé félig zárt színpadot terveztek, melynek mennyezete egyben az épület emeletén található második színpad padlója is, ráadásul az ez utóbbi tetejére tervezett szabadtéri színpadról szabad szemmel belátható az egész ásatási terület. A másik görög terv szintén a rugalmasság jegyében fogant: az 1895-1901 között épült Athéni Nemzeti Színház néhány éve átalakított Új Színpadához terveztek különleges mobil nézőteret, amely gyakorlatilag bármilyen rendezői elképzeléshez könnyen képes alkalmazkodni.

Nagyobb távlatokat nyitott a mexikói Teatro de Ojo bemutatkozása, melynek munkáját az teszi egyedülállóvá, hogy működése gyakorlatilag érzékelhetetlen. A társulat ugyanis nem hoz létre hagyományos értelemben vett előadásokat, ehelyett elfelejtett vagy titkos tereket keres, amelyeket aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal kimozdít eredeti funkciójukból. Hogy a „néző” mindezt észreveszi-e, kizárólag az ő éberségén múlik. Működésük vállaltan politikai célzatú: gyakran indulnak ki kanonizált elméleti szövegekből (például Walter Benjamin írásaiból), hogy aztán saját helyzetükre olvasva azokat Mexikóváros égető problémáival szembesítsék közönségüket.

A magyar pavilon a Prágai Quadriennálén. Fotó: Martina Novozámská (A képek forrása: Prágai Quadriennálé)
A magyar pavilon a Prágai Quadriennálén. Fotó: Martina Novozámská (A képek forrása: Prágai Quadriennálé)

Az eddig bemutatott munkák hangsúlyos eleme volt múlt és jelen ütköztetése, a múltrekonstrukció lehetőségeivel történő aktív, azaz alkotó, vagy passzív, azaz elmélkedő szembenézés. Ebben a körben mozog a Veletrzní Palotában elhelyezett látványos és rejtélyes magyar installáció is, amely a legjobb kurátori koncepció díját nyerte el (utoljára magyar alkotók a hetvenes években nyertek díjat a Prágai Quadriennálén – a szerk.). A zsűri azt értékelte a B. Nagy Anikó, Árvai György, Csanádi Judit, Horgas Péter és Medvigy Gábor által közösen jegyzett, „enigmatikus és metaforikus” Missing! (Eltűnt!) című projektben, ahogyan az „a kortárs társadalomban vizsgálja a művész helyzetét”.

A tavaly decemberben eltűnt Bodza W. Mihály, nemzetközi hírű látványtervező és dimenziókutató jelentékeny és sokrétű életműve a kiindulási alap. De ez valóban csak a kezdet, hiszen a grandiózus gyászmunkán keresztül többek között a hazai független szcéna tarthatatlan helyzetéről, az extrém színházi terekről vagy a multimediális eszközök színpadi felhasználási lehetőségeiről is beszél a magyar „doboz”, amely valóban egy túlméretezett postai csomag külalakját ölti magára. Bent sötétség és füst fogad, továbbá néhány centiméter mélységű víz, amelyben álldogálva a fejünk fölött lévő projektorokon futó, az alkotó műveiből készült ismerős videórészleteket nézhetünk, miközben a rejtett hangszórókból a művésszel készült utolsó interjú részletei szólnak. A vízfelületen tükröződő roncsolt képsorok a torzóban maradt életmű mozaikdarabjaira reflektálnak, s az egységes egész elképzelésének utópisztikus voltára irányítják a kalandozó nézői figyelmet.

Meg persze kérdeznek is. Például azt, hogy mi a sorsa az elkötelezett, eszméiért az alkotásain keresztül is kiálló művésznek? Hol a helye ma az alkotó embernek, amikor az őt körülvevő bizonytalanság egyre csak növekszik? És talán a legfontosabb: hogyan lehet ezeket az életbevágó kérdéseket szigorúan színházi nézőpontból feltenni? Egyetértőleg idézzük Ascher Tamást, aki fél évvel Bodza W. Mihály láthatatlanná válása után így írt róla: „eltűnésében nyilvánvalóan nincs semmi pátosz: térelméleti kaland és persze karcos színházi gesztus.”

Esemény: 12. Prágai Quadriennálé, Helyszín: Prága, Időpont: 2011. június 16 - 26.

Támogató: Miniszteri keret