Kiérdemesült színészóriás fejfájdítóan bölcselkedő monológot búg a hangsávon, a vásznon nagy műgonddal megmunkált, az érthetetlenségig ezoterikus képek peregnek, a producer pedig Mikulás Ferenc – ekképp írható le a jubileumi KAFF hazai rövidfilm-mezőnyének ideáltipikus versenydarabja. S habár impressziónk alkalmasint jócskán elrajzolt képet ad a felhozatalról, az idei mustrán tapasztalható némely tendenciát bizonyosan jelzi. 

Míg tisztán irodalmi alapra támaszkodó műből négy képviselte magát a rövidek szűkös mezőnyében – Szabó Balázs filmjét, a Romot Vörösmarty verse inspirálta; a Boltosmesék Mosonyi Alíz kötete alapján készült; Tóth Roland Örkény Gondolatok a pincében című egypercesét, Gémes József pedig A walesi bárdokat illusztrálta –, addig két olyan film is akadt, amely saját ihletésű, ámde jócskán irodalmias prózaszöveggel dúcolta alá képeit. Mind Magyarósi Éva szemledíjas Lenája, mind a Kecskeméti Televízió idei különdíjával megkínált Bíborcsiga felettébb túlpoetizált narrációt használ, melyek olykor szinte parodisztikussá válnak („Egyszer mindennek vége. Annak is, ami el sem kezdődött.” – szól a Lena szenvedelmes mesélője, máskor ezt mantrázza: „Látás, hang, belső remegés”; a zengő hangú Kulka János pedig rendületlenül archaizáló szöveget mond fel a Bíborcsigában, például egyszer így szól: „érezd, egykor voltál már e helyt […] tündöklő bánatban”), ugyanakkor mindkét esetben jól illeszkednek az aprólékosan megdolgozott, fenemód obskúrus látványvilághoz. S míg az efféle képiség csak némi túlzással mondható jellemzőnek, addig jócskán szembetűnő, hogy a szekció műveinek majdnem felét (a tévészériák esetében pedig még nagyobb hányadot) a Kecskemétfilm, s ekképp Mikulás Ferenc producerelte – ilyenformán voltaképp stílszerűnek tetszik, hogy a munkájáért minden tiszteletet megérdemlő fesztiváligazgató úr a záró gálán közel annyi díjat vett át (persze csupán az érintettek távolmaradása miatt), mint ahányat kiosztott. 

Jóllehet az illusztrativitás, az affektáltság és a homályos fogalmazásmód vádja gyakorta felmerülhetett az idei versenyfilmekkel szemben, számos kristálytisztán áttetsző, érdemdús darab is felvonult a mezőnyben. A gyermek-zsűri kegyeltje, Rófusz Ferenc Ticket című alkotása például éppenséggel túlságosan is világosnak látszott számos kritikus szemében, s általánosságokban gondolkodó szüzséje miatt jobbára közhelyesnek ítélték. Pedig az Oscar-díjas Rófusz szépséges kivitelű (tíz év alatt készült) rajzanimációja egyszerűségében is megindító darab, amely jelentékeny erővel sűríti tíz percbe az általánosított ember életének emblematikus állomásait – miközben megragadóan egyénített, s láthatóan személyes mozzanatoknak sincsen híjával. 

Díj s említés nélkül maradt Rófusz Kinga A sellő és a halász című munkája, mely roppant igényről tanúskodó festményanimációja és mívesen kivitelezett, konvencionális meseszövése révén emelkedett ki a mezőnyből – amiképp a versenytársak közt messze kitűnő Zöldségleves sem kapott egy fia elismerő oklevelet sem. Neuberger Gizella filmje a zöldségleves készítésének „hétköznapi misztériumáról” mesél, ami első hallásra kevéssé tetszik érdekfeszítőnek, ám a kissé nehézkes, minthogy jobbára a hozzávalókat rovancsoló nyitány után a svankmajeri szellemű ételanimáció kábító kavalkáddá, magával ragadó, pszichedelikus vízióvá nemesül. Zellerdarabok és hagymaszeletek villódznak a vásznon, fehérrépa perdül táncra a karalábéval – s bár furcsán hangzik, mindennél delejezőbb látvánnyal nem találkoztunk az idei KAFF-on. Neuberger filmjének fényében még a kategória fődíját elnyerő Zenit erényei is meglehetősen haloványnak tűntek – jóllehet M. Tóth Éva századfordulós képeslapokat elevenítő tárgyanimációja különösen kivitelében értékes, szépen megdolgozott munka. 

Tekintve, hogy a rövidek hullámzó színvonalú versenye bizton elviselt volna némi vérfrissítést, némiképp fájó, hogy a MOME serényen dolgozó hallgatói csupán egy információs szekcióban léphettek színre – no meg persze az idősebb ex-hallgatók a diplomafilmek versenyében. A végzettek művei között a rajzanimáció került túlsúlyba – hiszen két bábfilm és két tisztán számítógépes animáció mellett ezzel a technikával készült művek szerepeltek –, s láthatóan népszerűnek mutatkoztak a videóklip zsánereszközei – legyen szó Kádár Róbert (Ill Nino), vagy Illés István munkáiról, vagy éppen Tari Zsófia Szofita Land-járól, amely Pacsay Attila (díjjal elismert) zenéjére komponált kedvesen szertelen fantáziavilágot. 

Hogy Illés István táncfilmje, a fesztivál nagydíját elnyerő track32 mivel bájolta el a nagyérdemű zsűrit, arról őszintén szólva fogalmunk sincsen – mert bár a Nine Inch Nails dalára dirigált film tisztességgel és magas technikai színvonalon elkészített munka (a zsúfolt autópályán egymás felé közelítő páros táncmutatványai akár látványosnak is nevezhetőek), azért az aligha állítható, hogy gondolatgazdagon vagy újszerűen ábrázolná a férfi-női kapcsolatot. Igazság szerint a track32 a videóklipek között sem tűnt volna a legizmosabbnak (például a vonatkozó díjjal kitüntetett Kostil Danila munkája sokkalta ötletesebb), ráadásul greenbox-os technikával, egymásrafényképezéssel készült – ilyenformán pedig animációnak sem nevezhető nyugodt lelkiismerettel. Jóval könnyebben szerethető darab a diplomázók között Wonház Annamária Falun-ja, mely rokonszenves minimalizmussal, egy snittben mesél egy vidéki házaspár csendes életéről – Molnár Tünde Simon vagyok című expresszív rajzfilmje pedig nem csupán a diplomaszekció, de alighanem a teljes felhozatal egyik leghatásosabb munkája volt – a Kritikusok elismerő oklevéllel, a zsűri pedig a forgatókönyvet honoráló díjjal tüntették ki.

Ha egyes rövid versenyműveket túl művésziesnek és homályosnak érzékeltünk, úgy különös megnyugvással tölthetett el a tévésorozatok versenyszekciója. A túlnyomórészt gyerekközönséget megcélzó szériák epizódjai jobbára szimpla meséket ábrázoltak kedvesen infantilis modorban – Pogány Judit vagy Csákányi Eszter affektáló hangja és a gyereknézők nevetése töltötte be a nagytermet a szekció vetítése alatt, melynek során agyforralóan gügye (Richly Zsolt szép kiállítású munkája, A fecske meg a szalmaszál), szívmelengető (Bogyó és babóca, A négyszögletű kerek erdő), vagy épp sötét tónusú, rémisztő állatmesével (A világlátott egérke legújabb epizódja, Az óriások fogságában) egyaránt találkozhattunk.  Elkészült egy újabb rész Jankovics Marcell eklektikus adaptációjából, Az ember tragédiájából is, mely talán kevésbé illusztratív, mint a korábban megismertek – s a néhány éve még jócskán modoros és invenciószegény részeket gyártó Magyar népmesék egy különösen friss epizóddal vitte haza a kategória fődíját. Horváth Mária Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című munkájában egy disznó nyeri el a királykisasszony kezét, bizarr együttlétük pedig egészen a zárlatig felhőtlenül szórakoztató – s az efféle élmény aligha tűnt gyakorinak az újfent imponáló profizmussal levezényelt, roskadozóan gazdag KAFF magyar versenyprogramjában.

 

Vö. Stőhr Lóránt: Soksávos út