Maurice Ravel

Egy hangversenybérlet programja tematikusan és szabadon is összeállítható, hiszen az eljátszott zeneművek mellett ugyanolyan fontos, hogy garantált legyen a nézőszám. Ez kölcsönösen előnyös üzlet a hangverseny-látogató és a zenekar számára, mindkét fél a kiszámíthatóságot kapja, a rendszer tehát a maga nemében kiváló. Egy ideje fogalmam sem volt arról, hogy mai rohanó világunkban hogyan zajlanak a bérletes koncertek, kikből áll a közönség. Ezért kíváncsian ültem be a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara (BFT) aktuálisan futó Mahler-bérletének 4. előadására és nagy meglepetésemre felfokozott, bensőséges hangulatot tapasztaltam, amelyben a zenekar a karmesteren keresztül és a közönség nagy-nagy rutinnal kommunikáltak egymással. A zenekar Dénes István vezényletével nagyszerűen érezte, mire van szüksége a közönségnek, a közönség pedig pontosan tudta, mit kap majd a zenekartól: ennél csodásabb művész és befogadó közötti kapcsolatnak régen lehettem tanúja. Kit érdekel, hogy nincsen büszkén magasra tartott állkapocs, hogy nem lila ködben úszik a mondandó, ha a karmester olyannyira közvetlen, hogy pulpitusának megroggyanásakor nagy kedélyesen maga kezd annak helyreállításába?!

George Enescu

A programról illik nem mellékesen beszélni, hiszen a kritikának ez volna a tárgya, de Dénes István a produkciót olyannyira elemelte a hangok pusztán analitikus leírhatóságától, hogy már-már a kultúraterjesztés magasiskolájáról beszélhetünk. A műsorra tűzött darabok szelekciós elve amúgy nekem nagyon kedves volt, már csak azért is, mert az itthoni koncerttermekben manapság nem túl gyakori művek értő tolmácsolására igenis szükség van. Egy erős, mediterrán blokkban miért kaphat helyet a brit Elgar műve, mit jelent Ravel művészetében és egyáltalán a muzsikában a realizmustól elszakadó szürrealizmus, és miért rokona Enescu muzsikája Bartók életművének? Ezt iskolában nem tanítják, a médiában nem lesz erről szó, könyvtárban és hanglemezen bogarászni pedig nem ugyanaz, mint egy jókedvű, mosolygós és felkészült karmestertől megtudni, mire érdemes odafigyelni, majd meghallgatni a darabokat. És nem akármilyen előadásokról van szó, mert Elgar az itáliai Alessioban írt Délen című koncertnyitánya közben oly magabiztosan hullámzott a tenger, hogy a nagy ívű brácsa-szólónak csak a harmóniákra kellett felfeküdnie a tökéletes előadáshoz. Ravel spanyol anyja révén eredendően hordozta magában a dél-európai zenei nyelvezetet, annak magas szabadságfokát és az andalúz-mór-roma folklór egybeforrt hagyatékát. Emellett olyan kortársak munkássága érintette meg, mint például Picasso vagy Dali; ezért nem véletlen az impresszionizmust meghaladó, a formalizmusban gyökerező, mégis avantgárd gesztusként értékelhető a darabokra tördelt motívumokból újraépített Spanyol rapszódia 4 tétele. Dénes István az előadás közben fandangót lejtett, a közönség felé kacsintgatott és ezzel már meg is előlegezte Enescu I. Román rapszódiájának bombasztikus hatását. A népzenei gyökerek szimfonikus alapanyaggá avatása miatt Dénes Enescut a román Bartóknak nevezte, igaz a népszerűséggel kompromisszumot kötő stílus inkább az esztrád felé terelte a román zeneszerző életművét (pl.: a Pacsirta dallama is többször visszaköszönt virtuóz zenekari kidolgozásban).

Aram Hacsaturján

A nézőtéren sok tinédzser is helyet foglalt, és volt akit éppen nagymamája kísért el. A második rész után hazafelé, azt hiszem, volt miről beszélgetniük, hiszen a koncert záró részében két szovjet zeneszerző rendkívüli műveit hallgathattuk meg. Amikor Hacsaturján és Sosztakovics megítélésére kerül sor, enyhén szólva is igen eltérő vélemények szoktak elhangozni. A koncert azt bizonyította, hogy vitathatatlan képességű géniuszokról van szó és a XX. században kevesen tudtak hasonló tehetséggel leíró jellegű alkalmazott muzsikát komponálni. Természetesen tudhatjuk, hogy a két szerző további művei is káprázatos értékeket rejtenek, ám a kontextustól, az adott korszak legsötétebb diktatúrájától és az annak szolgálatot teljesítő művészi alázattól nem tekinthetünk el. A varázs kapuját Dénes István azonban megnyitotta, amikor Hacsaturján Álarcosok című szvitje és Sosztakovics Jazz-szvitje között azt mondta: „Gondoljunk bele, hogy mikor e két mű keletkezett 1938-ban, akkor az emberek még hittek a szocializmusban!”. A kétféle értelmezhetőség egyik vetülete szerint íme, ilyen muzsikák szolgálták a rendszert. Mégis úgy éreztem, hogy a karmester azt a rendszerrel szemben kritikus hangvételt igyekezett finoman hangsúlyozni, amellyel Hacsaturján Lermontov azonos című drámájához egy végtelenül groteszk, disszonanciáktól hemzsegő persziflázst komponált (és később ebből állította össze az 5 tételes szvitet); illetve arra a bátorságra utalt, hogy Sosztakovics egyáltalán merte vállalni az amerikai zenét – még ha csak nevében. A Jazz-szvit ezredfordulós felfedezése Stanley Kubrick utolsó, Tágra zárt szemek című filmjéhez kötődik. A nagy keringő (a Jazz-szvit utolsó előtti tétele), mint szerelmi motívum, a BFT előadásában is hatásosan gyönyörű giccs-melódiának bizonyult, igaz, a ráadáskor egy rajongó néni a záró „polkás”-tétel miatt ragadtatta magát bekiabálásra.

A lazán fűzött darabok sora Dénes István elegánsan magyarázó előadásában óriási siker. A koncerten egyértelműen kiderült, hogy a lázba hozott közönség jó hatással van az előadókra is – azt hiszem, egy jó koncertnek pontosan így kell működnie.