Madách Imre: Az ember tragédiája / Nemzeti Színház
2011.05.29.

A Bánk bán junior revelatív előadása után újabb klasszikus drámánk került a Nemzeti Színház színpadára. Alföldi Róbert rendezése tisztes, közérthető és a lényeget tekintve konzervatív interpretációnak tűnik. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

László Zsolt
László Zsolt
Sokáig ingerülten, aztán egyre egykedvűbben szembesültem azzal, hogy tanítványaim nem olvasnak, és sikk azzal kérkedni, mi mindenről nincs fogalmuk. Ma már a szemem sem rebben, ha fiatalemberektől azt hallom vagy olvasom – legyenek bölcsészek, átlagkommentezők vagy főszerepet játszó színészek –, hogy néhány oldal szenvedés után a sarokba vágták Az ember tragédiája-kötetet is. Persze nem kívánhatom, hogy mindenki fejből tudja a drámai költeményt, mint ahogy én és osztálytársaim hajdan játszi könnyedén megtanultuk a gimnáziumban, mert ez a másik véglet. (Hol volt 1954-ben drámapedagógia, TIE, beavató színház?! Egy nagyszerű magyartanár volt, aki fittyet hányva a kötelező tanügyi előírásoknak, csaknem egy tanéven keresztül színenként olvasva, tárgyalva, előadva tanította a Tragédiát, s még a legelfásultabb diák is ambicionálta, hogy legalább egy kis szerepet kaphasson. Nem állítom, hogy mindenki mindent megértett a műből, s 1954-ben a betiltás után előadott, majd újra betiltott és ismét játszható drámával foglalkozni többet és mást is jelentett, mint a kötelező tananyag elsajátítását, de tény: az 55. érettségi találkozónkon is Madách-idézetekkel replikáztak a világ sok tájára sodródott osztálytársaim.)

Az elmúlt fél évszázad önálló fejezet a dráma előadástörténetében, hiszen ez idő alatt nemcsak a mű újraértelmezéseinek sora zajlott le, hanem az ősbemutató kanonizálódott színpadra állítási formája is számtalanszor megújult. Tanúi lehettünk, ahogy az Úr szerepe átértékelődött, égi zengzetből testi mivoltában megjelenő szereplővé vált, s ezzel együtt felértékelődött és középpontba került a Teremtő és Lucifer konfliktusa. Ennek kibontásakor sokáig megoldhatatlannak tűnt az a dramaturgiai ellentmondás, hogy a konfliktus ténylegesen csak a keret-színekben realizálódik, de a darab nagy részét a történelmi utazás jelenetei teszik ki. 

Tenki Réka és Szatory Dávid
Tenki Réka és Szatory Dávid
Az eltelt évtizedekben a történelmi színek közül sokáig a londoni színt érezhettük szinkronban a saját korunkkal, később a falanszter lett az (nem felejtem azt a nyolcvanas évek eleji, grozniji csecsen-ingus nyelvű produkciót, amelyben ez az analógia először fogalmazódott meg félreérthetetlen politikai hangsúllyal!), mára pedig az eszkimó. (Alföldi Róbert rendezése ezt azzal is hangsúlyozza, hogy a sok fiatal mellett csak itt, az eszkimó szerepében léptet fel egy Luciferrel azonos korú, vele egyenlő erős Ádámot, Stohl András személyében.) S végigkövethettük azokat a rendezői dilemmákat és megoldásokat, amelyek a mű záró mondatának, s ebből visszamenőleg az egész drámának az értelmezését, Ádám, Éva és Lucifer szerepét és egymáshoz való viszonyát kísérték, de azt is, ahogy a történelmi színekben hol a revü-elemek tolakodtak előtérbe, hol a filozófiai lényeg, az utazás vált fontossá, hol pedig – főleg az utóbbi években – a mai korra vonatkoztatás, az aktualizálás lett a megjelenítés legfőbb célja. 

Az előadástörténetben fordulópontot jelentett Paál István 1980-as szolnoki, illetve Ruszt József 1982-es zalaegerszegi rendezése, csak úgy, mint az ugyanakkorra datálható miskolci premier, amelyet Csiszár Imre jegyzett. Paál tizenegy színésszel zajló modellkísérletének lehettünk tanúi, amelyben a minden hatalom birtokosa, az Úr és ellenzéke, az intellektuel Lucifer az egész darabon keresztül harcol egymással, s ehhez csupán eszköznek használják az első emberpárt. E felfogásból logikusan következett, hogy a záró mondat sem himnikusan, sem cinikusan nem hangozhatott el, s hiánya is a küzdelem lezáratlanságát hangsúlyozta. Ruszt és Csiszár viszont visszanyúlt a mű misztériumjátéki gyökereihez, és szertartásszínházi előadást hozott létre. Csiszárnál csupa fiatal játszotta a darabot, Rusztnál az Urat és Lucifert kivéve szintén egy ifjú generáció tagjai alakították a szerepeket. Náluk is az Úr végig jelen volt, és más-más szerepet felvéve beleavatkozott a történelmi színek eseményeibe, tehát Ádám, azaz az ember felnőtté válási folyamatába. Ruszt szétválasztotta Ádám két énjét: Lucifer útitársát és a történelmi korok szerepeibe bújókat, ezáltal felerősödött a főszereplőn belüli, újra meg újra éledő konfliktus. 

Blaskó Péter
Blaskó Péter
A dráma mélyrétegeinek felszínre hozását célzó, a mű valós drámaiságát kibontó megközelítésekkel szembeállítható, erőszakoltan aktualizáló revüsítés tendenciájának csupán két példáját említem: a Nemzeti Színház Szikora János rendezte 2004-es nyitóelőadását és az újvidékiek tavalyi bemutatóját. Az előbbiről így írtam akkoriban: „az előadásban semminemű koncepció nem fedezhető fel. Ha csak azt nem tekintjük előadásszervező gondolatnak, hogy az alkotók minél többet megmutassanak abból: mit tud a színpadtechnika. »Posztmodern« revüt láthatunk, amelyben kazettánként vagy egészében süllyed, emelkedik, jobbra-balra dől a színpad síkja, a magasból kaszkadőrök csapata zuhan alá, óriás kivetítőn villódzó képek, színek és fények tömkelegét zúdítják a nézőkre.” A repülőgép, metró, szökőkút s egyéb elemek beemelését pedig egyenesen blöffnek neveztem. Mint ahogy annak tartottam Újvidéken Kokan Mladenović klipesített, számítógépekre, mobiltelefonokra, uniformizált egyedekből álló, reppelő, táncoló tömegre, (Elor Emina által bravúrosan játszott) női ördögre, bábként mozgatott Ádámra és alig felbukkanó Évára komponált „látomását”. Mindkettő csupán ürügyül használta Madách szövegét, amelyből csak a legfontosabb mondatok hangoztak el. 

Alföldi Róbert az elődök megoldásai közül nagyon sok mindent beépített mostani előadásába. Ő szintén radikálisan bánt a szöveggel. Főleg a nyolcadik színtől kezdve: a második Kepler-jelenetet például csaknem teljesen elhagyta, de a többiből sem sok – csak a megértéshez nélkülözhetetlennek ítélt néhány passzus – maradt. Hangsúlyozottan háromgenerációs előadást rendezett: az idős Úrral szemben középkorú Lucifer áll, míg Ádám és Éva csakúgy fiatal, mint azok, akik a többi szerepet játsszák. Az Úr a történelmi színekben is konfrontálódik Luciferrel (például a Föld szellemeként vagy a római szín Péter apostolaként), Lucifer apai barátként kalauzolja Ádámot. S nemcsak őt, hanem a vele azonos ívású, egyformán farmerbe öltözött generációját is. 

A rendező nagyon erős képeket komponál. Az üres szín fölé óriási, háromszögletű elemekből felépülő fehér paraboloid ernyő feszül, amely égbolt, vetítőfelület, a világmindenség határa s a földgolyó egy szelete egyaránt lehet. A szürke, kopott öltönyös, bottal járó, ősz szakállas Úr a színpad mélyén, az ernyő tövében, egy fénykörrel kijelölt kis körben állva mondja el, hogy be van fejezve a mű, s alig leplezett örömmel élvezi a rockzenére csápoló, vonagló fiatalok ünneplését. A pulóveres, kapucnis kabátos, rendetlen hajú Lucifer a nézőtérről vágja a szemébe a legfontosabb kérdést: „S mi végre a teremtés?” Vitájuk a színpadon folytatódik és teljesedik ki. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Az űr-jelenet szintén a nézőtéren játszódik, Ádám és Lucifer az erkélykorláton egyensúlyozik, s a színpadról szól hozzájuk az Úr mint a Föld szelleme, aki a pisztollyal öngyilkosságot elkövető s a földszint utolsó sorába lebukó Ádámot egy kézlegyintéssel csak azért is feltámasztja. Alföldi a befejező jelenetben is eltérő síkba helyezi őket: a fehér ernyőt leengedik a földre, a belé záruló emberpár kikászálódik alóla, s Istennek szóló végső kérdésüket a föld-ernyő fölött, a magasban kinyúló ingatag pallón kuporogva teszik fel. A színpad hátsó falán, a legfelső szinten húzódó műszaki járáson elhaladó Úr onnan válaszol nekik, miközben Lucifer a színpadon hanyatt fekve kommentálja a történteket. S amikor elhangzik, hogy „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!”, hosszú csend áll be, a fiatalok tétován felállnak, valami konkrétumot várnak, de semmi, csak Lucifer kedvetlen kacaja hangzik. 

A teret az első szín után tolleső borítja el, a paradicsomból való kiűzetéskor az emberpárra fentről hatalmas mennyiségű föld zúdul alá, s az egyiptomi színtől kezdve a színpadra egyre több tárgy kerül be, amelyek jó része ott is marad, jelezve: a történelem limloma, szemete borítja földünket. E limlomok között fehér sportkocsi, gépfegyver (Egyiptom), hangszórós szónoki emelvény (Athén, Párizs), laptop, rokkant kocsi (Prága), fotelok (Róma), világító kereszt (Bizánc), baseball-ütő (Eszkimó) egyaránt megtalálható. E felsorolás is jelzi, hogy ezek a jelenetek hangsúlyozottan a mában játszódnak, tehát az időutazás ezúttal – akárcsak a nyakazás – elmarad, be kell érnünk egy jóval szimplább, a történelmi látásmódot kiiktató, de könnyen dekódolható térbelivel. Ismerősnek tetszhet, hogy Egyiptomban (vagy valamely közel-keleti országban, sejkségben) gépfegyveres katonák felügyelete mellett dolgoztatott gyerekek építik a piramis alapját, a londoni szín Legolandban játszódik, a falanszterlakók úgy, mint a tisztítóból kiadott zakók, nylonzacskóba vannak bújtatva.

Jelenetkép
Jelenetkép
E többnyire végiggondolt kavalkád centrumában egyértelműen Lucifer áll. László Zsolt egyénisége, színészi ereje, dinamizmusa, fölényes szakmaisága az egyik legfőbb biztosítéka annak, hogy az előadás ne csak a színeken való végigrohanás legyen, hanem megérezhessük a mű filozófiáját és mélységeit is. Az ő Lucifere valóban fényhozó: értelmével Ádámnak irányt mutat, erőt ad, kétkedésével és cinizmusával is továbblöki őt a megismerés útján, ugyanakkor maga is esendő, időnként elbizonytalanodó, a végső cél elérésében kétkedő ember. Ennek az előadásnak humora van, s ez nagy részben László Zsolt alakításának is köszönhető. 

Egyenrangú alakítást nyújtó partnere Blaskó Péter, akinek nagy része van abban, hogy az Úr a produkció másik főszereplője lett. Az általa játszott Isten nagyon is emberszabású. Viselkedése, tettei és szavai ellentmondással teliek. Tud fenséges és kicsinyes lenni, hol ravaszkodik, hol nagyvonalú, kicsit hiú, kicsit gőgös, és hatalma nagyon ingatag. Az, ahogy az első jelenetben töpörödött öregemberként áll a fénykörben, elmondja nyitó mondatait, s nem a világ fordul meg tengelyén, hanem ővele a forgószínpad, pontosan leképezi ennek az előadásnak az Úr-figuráját. S ezt a figurát bontja ki és teszi élő alakká a későbbiekben a színész.   

Szatory Dávid. Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Szatory Dávid. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Ádámot a pályakezdő Szatory Dávid játssza. Győzi erővel és lendülettel, képes együttmenni László Zsolttal. Mindhármójuk érdeme, hogy szövegeik mindig érthetőek, értelmezettek. (Ez utóbbi általában is igaz, bár a dramaturgiai beavatkozások nem mindig szerencsések, s egy-egy fölöslegesen betoldott vagy kispórolt szótól, vagy csupán hangzótól jó néhányszor megbicsaklik a mondatok ritmusa.) Ha a rendező Éva szerepére vendéget hív, joggal feltételezhető, hogy ezt a szerep új értelmezése, újragondolt dramaturgiai funkciója indokolja. Tenki Réka alakítása egyik feltételezést sem erősíti meg, semmi olyan új színt vagy tartalmat nem képvisel illetve nem közvetít, amely igazolná az előadáson való jelenlétét. 

A produkciót nem a premieren láttam, hanem később, sok-sok középiskolás között, az erkélyről néztem végig. A mellettem ülők már a szünetben kijelentették: ez király! Az előadás végén több mint öt percig szólt a vastaps. Régen éltem át azt, hogy a színházból kijövet az emberek nem indulnak haza, hanem csoportokba verődve megbeszélik élményeiket. Most ez megtörtént. Ez Az ember tragédiája kétségtelenül siker. S ennek örülni kell. (Rosszmájúan jegyzem meg: Szikora előadása is sikeres volt!) Mindazonáltal nincs kétségem afelől, hogy a diákok továbbra sem fogják elolvasni a drámát, még az előadás hatására sem fogják ismét kézbe venni. Pedig amit láttak, az csak egy – hangsúlyozom: a lényeget pontosan és híven összefoglaló, hatásos, éppen ezért hatékony – metszete az egésznek.
 
Szerző:  Madách Imre,  Cím:  Az ember tragédiája,  Dramaturg:  Vörös Róbert,  Díszlet:  Menczel Róbert,  Jelmez:  Daróczi Sándor,  Zene:  Szemenyei János,  Koreográfus:  Gergye Krisztián,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Szereplők:  Blaskó Péter, Szatory Dávid, Tenki Réka m. v., László Zsolt, Bánfalvi Eszter, Ducsai Ábel, Előd Álmos, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gáspár Kata, Gerlits Réka, László Attila, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence, Mészáros Piroska, Radnay Csilla, Stohl András, Váncsa Gábor e. h.