Ezek az életmetszetek átértelmezik a boldogság fogalmát is, hiszen a túlzott hűség erényében megragadva passzivitásuk olyan mértékűvé lesz, hogy a körülöttük csak nagyon lassan elmozduló világ is sebet ejthet rajtuk. Az elbeszélések többségében a férfi a konzervatívabb, a maradibb figura, aki hisz ebben a redukált boldogságlehetőségben, aki mindenen keresztül fönn akarja tartani az emberi kötelékeket, görcsösen ragaszkodik a mindennaposhoz, a megszokotthoz, s nem veszi észre a másik életszerűbb boldogságigényét; sokszor a túlzásba vitt hűség bűnébe esik. A Szeretni orvos hőse az idős férj halála után továbbra is feljár az özvegyhez, megszokásból, szeretetből, hogy aztán életüket is összekössék nyolcvanévesen, a közösen elfogyasztott ebédek, a délutáni együtt-szendergések csöndes reményében. A Csempe című novella már jóval összetettebb emberi viszonyokat és boldogság-káprázatokat ábrázol. Lazsádi korán nősül, feleségébe minden egyéni ambícióját feláldozva szerelmes, minta-apa, minta-férj, aki szinte hübriszként is értelmezhető boldogság-akarása miatt szenved hajótörést. „Nincs is nagyobb öröm, mint az egyformaság, amiben megáll az idő” (19.o.) – vallja meg naiv életszemléletét. Élete mindennapjait sablonosan kicentizve, az örök változatlanságban képzeli el. Amikor a nála aktívabb, a világ iránt nyitott felesége otthagyja, mondván, hogy egyetlen férfi érintésén keresztül nem ismerhette meg az igazi szerelmet, Lazsádi visszahúzódik önmagába, visszavásárolja régi lakását, ahol valaha feltételek nélkül boldognak mondhatta magát, s ide hozza minden szemrehányás nélkül halálos betegségében megtért feleségét is. Csak a temetésen gondolja át, „hogy hiába a sok egyformaság, mégiscsak az idő győzött.” (27.o.)

Ezzel párhuzamos történet Kertész esete is (Boldogság), aki szinte a szótlanságig egyszerű lényével szeretne belesimulni felesége életébe. A hősök egyébként is keveset beszélnek és még kevesebbet töprengenek sorsuk fölött, érzelmi reakciójuk ábrázolatlan, de leginkább mégis ez a hatásos eszköz adja a novellák hiteles feszültségét. Az asszony itt is hűtlen lesz sok-sok év után, és a pár tagjai lakásukat képzeletbeli vonalakkal elválasztva folytatják külön életüket. Itt is a halálos betegség adja vissza a férfinak a hűtlent, és neki marad a feladat, hogy a haláláig gondoskodjék róla. „Nem is az a kérdés, hogy mi a boldogság, a szenvedés hiánya, az a boldogság, hogy amikor már elmúlt az élet, akkor is lehessen emlékezni rá.” (74.o.) Szinte becketti a főhős Kertész boldogságfogalma, és ez a minimalista szemlélet szinte abszurddá torzítja a többi szereplő életszemléletét is. Az egyforma férfihősök sorából csak kissé lóg ki Sulyok sorsa (Angyalka), aki felesége halála után lesz őrületesen féltékeny, mert a teljes jelentéktelenségben, mozdulatlanságban leélt élet után a feleség sírjára egy idegen is hord virágot. Az élő tehetetlensége a halott rejtett életével szemben porig alázza, míg csak ki nem derül, hogy a sírkertészek jutalmazzák idegen csokrokkal a temetőbe naponta kilátogató Sulyok hűségét.

A lineáris szerkezetű, egy-egy sorsot bemutató hagyományos elbeszélések mellett találhatunk a kötetben néhány snittekkel építkező, egy adott szituáció, helyszín hangulatát életképszerűen bemutató novellát is. Kőrösi Zoltán klasszikus novellistákra emlékeztető erénye a szűkszavúság, a figurák pontos, élményszerű megragadása, a kisszerű tragédiák felfejtés nélküli bemutatása, amikor is a történet hőseinek validitása szinte az olvasó emlékezetében bomlik ki a maga gazdagságában, s vigasztalódnak meg kimondatlan szenvedéseikben. Talán a Nyár adja vissza legteljesebben a kötet elején idézett Szép Ernő-vers szemlélődésbe elmerülő hangulatát. Az abszurd elemeket sem nélkülöző elbeszélés hősei egyszerre vannak jelen egy parkban, más kapcsolat nincs is közöttük. Egy idős ember, aki tíz halkonzerv olaját szürcsöli ki egy padon, míg a halakat a dobozban hagyja, talányos, Bodor Ádámos kétségeket gerjeszt az olvasóban, hogy a maradékkal, a tartalommal mi lesz. Egy kávézó asztalánál két barát üldögél, az élet nagy kérdéseiről merengenek, egy idős asszony fehér zománcos ágyban tol egy felnőttet, mintha babakocsi lenne, s közben tőmondatokban elmondja, ami körülötte látható, s amit mi, olvasók már részletesebben tudhatunk. Egy szerelmespár, aki néhány közhelyszerű mondattal átvonul a színen, mintha Robert Browning És Pippa énekel című drámájából lépne ki, hogy aztán a képzeletbeli kamera végképp a magánéletét elpanaszló baráton időzzék immár.

Kőrösi Zoltánnak rengeteg története van. Olyan, mintha örökké egy vonaton utazna: „A vonatok nem lehetnek történetek nélkül, ezt mindenki tudja. Elmennek az állomásokra, lerakják a történeteiket, újabbakat vesznek fel, így járkálnak ide-oda.” (Vonatok, 137.o.)

Vö. Kácsor Zsolt: Gyémántvágó érzékeny területen 
Miklya Anna: Bárcsak Kőrösi írna engem, gondolja az olvasó