 Devescovi Balázs: Eötvös József |
A helyzeten vagy megpróbálunk változtatni, vagy pedig fölvállaljuk, hogy egy 19. századi életmű a jelen mediális kontextusaiban és lehetőségei között csakis az ínyenceknek élvezhető szellemi táplálék.
„Legyünk őszinték: Eötvös József manapság jószerivel teljesen ismeretlen, még a műveltebb olvasók körében is.” (7.o.) Ezzel az igaz és régóta, sokakkal kapcsolatban leírt megállapítással kezdi Devescovi Balázs Eötvös-életrajzát, s ha az előző bekezdésben viszont azt találjuk, miszerint az nem vitakérdés, hogy Eötvös „klasszikus irodalmi szerzőnk és legnagyobb politikusaink közé tartozik”, akkor az olvasó egyrészt az erkölcsi alapozású dorgálás (’olvassatok több Eötvöst’), másrészt pedig az emlékezetbe idézés (’mert megéri’) retorikája köré szerveződő munkának gondolja majd a kézbe vett kötetet.
Utóbbira a pozsonyi Kalligram kiadónál megjelent sorozat címe is feljogosíthat (Magyarok Emlékezete – sorozatszerkesztő Margócsy István és Szörényi László), illetve magát a tulajdonnevet használó cím szintén a hagyományos, az élet- és pályaképet, kortársi viszonyrendszert (stb.) adó monográfiák címadási szokását idézi. Az ismeretlenség, s ezzel a párbeszéd, a vita, az értékek elismerésének lehetőségétől való megfosztottság a legtöbb szerző rémálma, s ugyanez a teher hárul a sok szempontból a szerzőt „képviselő” irodalmárra is. De még ennél a rémálomnál is kellemetlenebb a rosszul olvasás és a siketek párbeszéde, pedig aligha várhatja el reálisan bárki is, hogy akár a „műveltebb olvasó” tisztában legyen például az irányregénnyel kapcsolatos 19. századi vitákkal vagy a „nemzetiségi kérdés”, a „közoktatás”, a „vallási tolerancia” másfél évszázaddal korábbi, alapvető kérdéseivel.
Nyilván nem is ennek a kötetnek a feladata (kis)részben változtatni ezeken a tőle független olvasásszociológiai, illetve kulturális folyamatokon, s épp ezért gondolom fölöslegesnek az első két fejezet (A magára hagyott szobor és az Amit Eötvös Józsefről mindenkinek tudnia illene) kissé patetikus címét és érvelését, s a talán az ezek nyomán az egyébként példás, részben a szerző által készített képmellékletet a budapesti Eötvös téren, a Hotel Intercontinental árnyékában (?) álló Eötvös szoborral és környezetének fotójával nyitni.
 Eötvös József |
Hiszen nyilvánvaló: egy minden elemében és törekvésében tudományos életrajzot olvashatunk Devescovi Balázstól, amiben az élettörténet mellett sokkal kisebb szerep jut a szövegértelmezéseknek (például csak egyetlen fejezet az egyetemek irodalom szakjain kötelező regényeknek: A három nagy regény mint szépirodalmi alkotás, 160-205), vagy akár a szakirodalomban sohasem létező, de a laikus olvasónak a befogadás megkönnyítéséül sugallt, derűs problémátlanságnak. S e mögött, gondolom, szerkesztői döntés is húzódik, hiszen Devescovi egyéb, Eötvössel kapcsolatos publikációinak nagyobb része szövegértelmezés. (Épp az ellenkező irányba mozdult el a sorozat előző évben megjelent kötete, Gergely András Széchenyi István c. munkája, ami hangsúlyozottan az író Széchenyivel foglalkozik.)
Nem reflektálja viszont a szerző, hogy az életrajz-írásnak általa művelt változata hová kapcsolható szemléleti, műfaji szempontból, bár a már idézett felütés, illetve a kötet zárlata („félő, hogy az obeliszk, és a rajta még megmaradt, Eötvös profilját ábrázoló dombormű sem nézhet sokáig a Dunára”, 297.o.) alapján a 19. századi gyökerű, ún. „hőséletrajzok” műfajába sorolható leginkább a kötet, aminek a viszonypontjait, az értelmezés bázisát a ’nemzet’, a ’reformkorszak’ és a ’forradalmat követő periódus’ adja, s tulajdonképpen ennek rendelődik alá maga az életrajz is.
 Huszár Adolf Eötvös-szobra Budapesten |
Viszonylag kevés 19. századi társadalomtörténeti adalékot tudunk meg a kötetből, s inkább az eszme- és politikatörténeti vonatkozások dominálnak. S ami még a hőséletrajz műfaját erősíti: a kötetből nagyon hiányoznak a kortársakra tett gyakoribb utalások, szövegáthallások, idézetek, egyszóval a kontextusok, akár szépírókról (Jókai, Kemény Zsigmond, Arany János, Gyulai Pál), akár politikusokról (Kossuth, Deák, Széchenyi) legyen szó, hogy csak a legismertebb szereplőket, erővonalakat említsem, s bizonyára ezért is túlzottan magányos, elszigetelt figura benyomását kelti Eötvös József a szövegben. Mindenképpen erénye viszont a szerzőnek, hogy messzemenően kerülte a műfajjal járó, az „alkatot” és „karaktert” konstruáló kitérőket, a pszichologizálást, a sommás ítéleteket, lexikonokba, wikipédiába, kollokviumi feleletekbe vándorló megfogalmazásokat. Erre egyébként is garancia a szakirodalommal folytatott alapos és állandó, sokszor narrátorként, értekezőként a háttérben maradó párbeszéd is.
A jegyzetelés módszertana, hiánya viszont nehéz helyzetbe hozza az olvasót, főleg ha egy-egy részprobléma „külügyeire” lenne kíváncsi – a hivatkozott szerző nevét minden esetben megtudjuk, viszont az épp használt tanulmány, kötet címét már nem, s így csak találgatni vagy keresgélni lehet az Eötvös-szakirodalomban. Ha már tudni nem.
S ez főleg akkor zavaró, ha egyes kitételek nem egyetértő, hanem polemikus hangsúllyal idéződnek, fogalmazódnak meg – mint például nem egyszer a kortárs Eötvös-kutató Gángó Gábor felfogásával, munkáival kapcsolatban – , illetve ha a szerző több tanulmányt, kötetet is publikált Eötvösről. Irodalomtörténészi gyakorlat és gondolkodás a tájékoztató-leíró forma mélyrétegeiben. Végül a szerzővel egyetértve a recenzens sem igen tudna befejezésként mást mondani, mint hogy az ercsi sírkápolna állapota a cseréptetőn burjánzó gazzal (333.o.) aligha csak helyi, lokális kérdés Eötvös József esetében. Valahogy el kell kezdeni.