A Jókai írásainak helyet adó korabeli tárcarovatokat, a regények folytatásait hétről hétre közlő folyóiratanyagot sem kell átböngészni ahhoz, hogy az olvasó megértse azt az evidenciának tekinthető változást, amit a tömegsajtó megjelenése, majd elterjedése gyakorolt a XIX. század második felének regényírására, s az ahhoz szorosan kötődő könyvirodalomra. Elég beleolvasni Jókai levelezésébe, hogy a folyamat körvonalait világosan lássuk: még a magánlevelekben, személyes üzenetekben is gyakrabban szerepel témaként a szerkesztői munka, a határidőkkel való versenyfutás, az egyes fejezetekért kapott honorárium, a politikai aktualitások várható következménye vagy a példányszám, mint az utókor által ismert, könyvformában hagyományozódó regények sorsa. 

A hézagosan fennmaradt levelezés alapján is tipikusnak tekinthető helyzet: Jókai kéziratokért, a hozzá közvetítéssel eljutott vers megjelentetéséért könyörög Arany Jánosnak, hogy lapjának aktuális száma megjelenhessen. S ha az olvasó a levél pontos dátumára is figyel, egy pillanatra legalábbis meghökken az arányokon. Az 1856-os év karácsonyának napján írott levél csak a búcsúzó mondatban kíván kurtán „boldog ünnepléseket”, az Aranyt lusta levélírónak nevező Jókai a publikálással kapcsolatban viszont hosszasan sürgeti címzettjét, hogy „siess, telegrafolj, mert nem állok róla jót, hogy a verset hevenyében ki nem találom adni”. A reformkori levelezésekhez viszonyítva Jókainál nemcsak a hangnem változása, az idő szerepének a kizárólagossága, a gyorsaság, az itt még ugyan mataforikusan, de felbukkanó technikai eszköz említése a feltűnő, hanem az úgynevezett nagy témák, az irodalom, a nemzeti élet átfogó értékelésének a ritkulása, s a jelenhez legerősebben kötő szál, a munka lélekölő uralma is. Persze minderről, az utólag evidenciának látszó folyamat műfaji, irodalomszociológiai következményeinek a fel nem ismeréséről sem a kései olvasó, sem a recepció nem tehet. Az irodalmi szövegek közvetítését vállaló közegek, technikai eszközök kutatása, a médiatörténeti szempont beemelése viszont olykor látványosan képes megingatni a csak a szövegre koncentráló értelmezői és műfaji beidegződéseket. 

Szajbély Mihály Jókai-monográfiájáról túlzó, a tárgyalt anyagot szűkítő – hiszen bőséges mű- és motívumértelmezést, életrajzi háttéranyagot is kapunk -, de a kötet lényeges módszertani felfogását nem meghamisító kijelentéssel azt mondhatjuk, hogy kutatásának tárgya akkor ér véget, amikor a Jókai-(tárca)regények könyvformában megjelennek. A szerző kedves, gyakori fordulatként használt kifejezésével élve a „folyt. köv.”, a szakaszokban, tárcafejezetekben írott szövegek világa, kontextusa érdekli, az olvasó előtt nem a regénnyel megjelenő, hanem az új fejezettel mintegy lépéselőnyt szerző Jókai művészete. „A legnagyobb baj talán az, hogy a Jókai-jelenséget mindmáig nem a maga igazi összefüggésében vettük szemügyre, mert nem tudatosítottuk kellőképpen azt, hogy Jókai nem egyszerűen író volt, még csak nem is egyszerűen kalandregényíró, hanem újságokba író kalandregényíró.” (12.o.) 

A monográfia ezt a bevezetőben megfogalmazott állítást gondolja végig, s ad gazdag szempontrendszert a kontextuális újraolvasáshoz. A könyvként hagyományozódó Jókai-regények ugyanis létmódjukat, poétikai, történetvezetési szemléletüket tekintve mások, mint a tárcaregényként íródott szövegek, s csak érthető, de nem elfogadható az a szinte folyamatos, Gyulai Pál óta ismert és nehezen leküzdhető kritikai attitűd, amely a Jókai-regényeket fanyalogva, a kalandszerűségtől elszakadó részeket túlértékelve igyekszik a nemzeti kánonban elhelyezni. Sőt: a médiatörténeti kontextus azt is nyilvánvalóvá (és kimondhatóvá) teszi, hogy a Jókai-jelenség meghatározó vonulatát a XIX. században a sajtó- és/vagy könyvolvasó réteg közül az előbbi teremtette meg. Egy-egy Jókai tárcaregénnyel ugyanis a sajtó képes volt folyamatossá, állandóvá tenni olvasóközönségét, s persze nem mellékesen eladni a lapot, megemelni a példányszámot is. Ez az olvasóközönség aztán nem elfordult Jókaitól, hanem kulturális (fogyasztói?) igényei miatt egyszerűen nem követte tovább a Jókai-szövegek közegváltását, kanonizálódását: nem olvasott Jókai-regényeket. Szinte példázatos erővel mutatja ezt a helyzetet a Jókai ötven éves írói jubileumára tervezett százkötetes díszkiadás előfizetésének története. A vállalkozás megindulásához szükséges ezer előfizetőt csak nehézségek árán lehetett előteremteni, holott az ezres szám nagyságrendekkel elmarad a Jókait hírlapokban, tárcarovatokban olvasó réteg számától.

Szajbély Mihály Jókai-olvasatai nem a nemzeti kánon, a regény XIX. századi elmélete felől próbálják értelmezni és értékelni Jókait, hanem kutatásainak korábbi eredményeit beemelve, a szerepkörök szerint elkülönülő, modernizálódó társadalom egy fontos ágának, a sajtónak a meghatározó gyakorlati szerepét hangsúlyozzák. A legelemibb elbeszélői forma, a mese logikája nem a Jókai-regények hátterébe száműzendő mellékes balansz, hanem az olvasót a televíziós szappanoperák logikájához hasonlóan egyetlen alkalomra lekötő és hétről hétre is visszacsábító szükségszerűség.