Nemhiába igyekeztünk, a Kispál és a Borz égboltja velünk zárt. Mint ahogy velük zárt a fiatalságunk, amikor nyáron a Szigeten az utolsó koncertjüket is meghallgattuk (a koncertről szóló kritikánk itt olvasható – a szerk.). Az egyik elsőre huszonnégy nyárral ezelőtt egy poros pécsi foghíjtelken találtunk: a vidámak táncoltak is, mi gyanakodva figyeltük a szemüvegest, aki nemsokára elénekelte, hogy tesis a világ, bár ő nem volt tesis. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem tud énekelni (ha az éneklés alatt éneklést értünk), de azért a bájosan idétlen hangján nagy kedvvel dalolt – igaz, addigra többen elmentek a várakozók közül, mert a zenakar a profikat egy dologban hibátlanul utánozta: kibírhatatlanul lassan álltak be. Az így uszkve tizenkét tagú közönségnek aztán minden szám után ugyancsak önerőből kellett fenntartania a jókedvet, míg ők hosszan babráltak holmi kapcsolókkal, csúszkákkal, zsinórokkal, kontrolljuk talán még nem is volt. Azonban valami addig ismeretlen állagú szabadság áradt belőlük, könnyed eleganciájuk szerénységből volt, s nem lehetett nekik ellenállni.
Úgy mondták az életünket, mintha ahhoz nekünk is lett volna bizsergető közünk. És hozták ezt egészen 2009-ig. Közben megtanultak mindent, amit csak lehet. Nem jöttek túl korán, éppen a rendszerváltás környékén keletkezett a közeg, amelyben voltak szerethető valóságelemek, többek közt az, hogy már nem csak az ellenművészet és a valóságtól való teljes elfordulás két útja állt a művészek előtt. A Kispál és a Borz el is indult a maga útján, amelynek egyik vége egy búcsúkoncert, a másik – delta torkolatot mondanék ide, hogy a végén minden összeálljon egy képpé – a West Balkán eddig főleg alternatív színházi előadásoknak szolgáló tere lett, ahol a filmjüket vetítették. A zsúfolásig telt helyiségben egyszercsak a „hiába mész az erdőbe” esete állt fenn, hiszen mindenki ott volt és üvöltötte a filmmel együtt a dalt.
 Csoportkép a búcsúkoncerten (Forrás: PORT.hu) |
A Napozz Holddal rendezője, Merényi Dávid hozott anyagból dolgozott, mégis jobb érzékkel igazította össze a dalokat (aminek Nagy Bálint operatőr dramaturgiai munkája ugyancsak része), mint ahogy a koncertre a zenekar – a valahai dalokból lett slágerek a búcsúkoncerten úgy követték egymást, hogy félreérthetetlen volt: meg akartak hatni. Noha tartottam attól, hogy a film alkotói is belecsúsznak ebbe a csapdába, Gothár Márton vágó éles és pontos munkája következtében nem szakadunk el a koncert valóságáról. Még a dalrészletek is úgy hatnak, hogy nem hiányt, töredékességet, hanem delikát sűrítményt kapunk az élményből. Miként a lényeg nem mindig a legerősebb effektus: életszerű arányokban jelennek meg a filmen mind a színpadi felvételekben, mind a próbateremben, mind a Lovasi kertjében felvett képeken a zenekar tagjai, az egész részeként az egymástól igencsak különböző figurák.
A fiatal filmes stáb üdítően szerény szakmunkát végzett. Az eleinte gyorsnak tűnő váltásokra hamar rááll az ember, és jól megtalált arányok mentén haladhat előre az egyre záródó világba, mint ahogyan ezt érzékelhették az évek múlásával a zenekar koncertjeit rendszeresen látogatók. Szinte már gyanús volt, hogy hogy mehet minden ilyen jól. Aztán az utóbbi időben eltolódtak az arányok az egyébként igen szórakoztató önreflexió felé – amit leginkább Lovasi András összekötő szövegeiben lehetett tetten érni –, mintha fékezni igyekeztek volna a közkedveltséget. Ők csak zenéltek – s hogy ilyen nagy sugarú körben lettek népszerűek, az feltehetően túlmutat rajtuk: egyszerűen szerencséjük volt, hogy lett értő közönségük, s hogy oly korban játszottak, amikor ez megtörténhetett.
Jól érthetően kiemelkedik a filmből, hogy a költői pontosságú szövegek csak részei voltak a dalt alkotó elemeknek, hiszen Lovasi színpadi komfortzónája kizárólag zenekarban realizálódik – illetve talán a zenében, de ettől még égetőbben romantikusan fontosak a mindenkori többiek. A Kispál és a Borz által megteremtett sajátos formációban aztán olyan dalok is születtek, amelyek messze kilógnak a műfaji szokásokból, így például a Zár az égbolt olyat tud, amit sok, József Attiláról szóló könyv nem is karcol: igazat beszél a meghalt költőről. Egyébként pedig nem ismerek vidámabb költészetet a kortársak közt, mint Lovasiét – s talán ez volt a népszerűségük egyik titka: a két évtized összes dala felvitte az ember kedvét; s hozzá zene is volt. Jól meg lehetett élni mindezt a koncerteken, illetve amit most először vettem észre, kívülről, nézve a filmet: nagyon helyes közönség voltunk ehhez.
Sokáig szorítottuk, éreztük, hogy jó meleg, aztán lassan észrevettük, hogy a két András szerzői kereszt lett egymás hátán. A koruknál fogva érzelmeseknek, akik még sokáig nem akarják érteni, hogy mitől dugulnak el szépívű folyók, ez a film segít megérteni. Nem akar megmondani persze, s nem árulja el a megoldást, hanem egyszerűen csak megmutatja, ami van. Látjuk, ahogy Bandi beszélgetés közben a kerti padon elalszik, de addigra már annyi jó, egyébként teljesen hétköznapi mondatot mond, mint a dalaiban: könnyedén a nagy titkokat, ahogy azt egy önazonos ember (nincs ennél nagyobb dicsőség) tudja. És látjuk, ahogy ott mosolyog mindenhol, néha talán kínban is, Kispál András, ez a medvényi szívlélek balkezes gitáros; ha kérdezik, szól, de alapvetően hallgat, mint aki talált. És látjuk a többieket is megszólalni, Dióssy D. Ákost, aki minden pillanatban tudja a művészettörténeti kontextus jelentőségét, mert hát csinálta eleget, Mihalik Ábelt, aki ugyancsak tudja; és ott vannak a régi és új zenésztársak, akikkel együtt sok formációban zenéltek már és fognak zenélni ezután is. És ott vannak a filmen a táncos lábak, a rivalda fény, de véget ér most e kis regény.
Vö. Varga Zorka: Egy mutatványuk van még
Csákvári Géza: Közönségi háló