Szőke Szabolcs 1997-ben alakult, a Stúdió „K”-ból kinőtt, mára a Merlin Színházban rezidens, ám azóta is független társulata próbamódszereinek köszönhetően olyan karakteres irányt vett, amely összetéveszthetetlenné teszi. Önmaga paródiája is lehetne, ha nem volna legalább annyira önironikus, mint a formanyelvét tekintve következetes. A névadó Hólyagcirkusz című első darab óta használják különös, preparált hangszereiket, bármely zenei anyagot és irodalmi szöveget szabadon kezelnek és szerkesztenek, mindig az alkotók személyére szabva.
 Szabó Domokos, Csák Zsolt és Nádasi László |
Legutóbbi bemutatójuk Bruno Schulz, Amos Oz, Rainer Maria Rilke művei, a világszerte ismert és az Utolsó pacc című előadásukban még velük együtt dolgozó, azóta elhunyt magyar artista, Winkler Gazdag Géza emlékiratai, cirkusz- és reklámtörténeti dokumentumok felhasználásával, valamint saját és átírt dalok felhasználásával készült. A műfaj valahol a kamara-opera, illetve a cirkusz-performansz határán található, rendkívül összetett és mégis tisztán átlátható, annak a befogadónak, akit könnyen beránt ez a meditatív, szemlélődő, saját mesevilág.
A kezdő színpadkép komor, mintha egy temetkezési helyen volnánk, az emlékek temetőjében vagy egy játékantikváriumban. Benne vaságy, rajta kikötözött matróna ünneplőben, alatta egy porosodó öregember, különös hangszere az ágy támlájára szerelve, körben zenészek, artisták, bábok, játékok, egy letűnt idő kedves, lerobbant ereklyéi, kapcsolatok, amelyek mögött semmi más, semmi misztikum, csak az élet. A zsokénak öltözött lány (Eszes Fruzsina) neveket sorol: „Leiszner Lujza, Magyari József, Jenei Szidi…, Piri, Patyi, ők mindketten artisták voltak… Jakab Sanyi meg a felesége Katica néni… Csinált egy tánc számot egy nagyon érdekes modern szerű tangót Károly bácsival…” Hamar kiderül, hogy egy cirkuszi társulatot látunk, s az ő életük lesz a főműsorszám – biztosítás nélkül, leplezetlenül.
 Az előadás tere |
Szőke Szabolcs az ágy alól a Te zsidó című számot énekli, aztán csak zenél. Barna Gábor, aki eddig harmonikázott, a megfelelő pillanatban labdás zsonglőrszámra vált. Hátulról elindul egy tálca üvegpoharakkal, mindig más vigyáz rá, és közben egy újabb szereplő produkálja magát, felelevenít egy-egy műsorszámot annak az egész történetével. Csák Zsolt korcsolyát húz és elővezet egy tíz perces lúzer geget a „Végül is csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit” jelszó jegyében, amikor kiderül, hogy az eddig csupán várakozó és vágyakozóan néző egykerekes biciklista, Nádasi László sem áll biztos kerekeken. Parádés játék kezd kialakulni, mindenki esetlen és szeretetreméltó, még az idegesítő hangú vibratonok is, amelyeket László Lilla és Barna Gábor, a zenész szekció ütlegel. A zenekar nőtagja egy valaha látott produkcióról mesél, amely maga volt a színes papírszalagos csoda.
Mintha nem vennének tudomást egymásról a szereplők, mégis olyan fizikai és verbális átkötések vannak, melyeken keresztül – ha vékony szálakon is, de – kapcsolódnak, így fűzve tovább az emlékezés folyamát. Például amikor Csák Zsolt leesik a korcsolyáról Szőke Szabolcs mellé a padlóra, a következő párbeszéd hangzik el: „Utóbbi időben nem látogattad meg az apádat! Hol voltál fiam? Már két napja fekszem itt minden ápolás nélkül.” Aztán nőkről beszélgetnek egy kicsit, a boldog békeidők etikája szerint, majd megy minden tovább, átcsúszunk a következő történetbe. Van, hogy egy sztorit bábok játszanak el, például Kalkutta Bauer equilibrista (egyensúlyozó művész) élettörténetét. Eszes Fruzsina egy bőröndből húzza elő a kellékeket, onnan kel életre a kötéltánc, aztán oda is tér vissza, az ágy alá. Katica néni és Károly bácsi tangószáma, vagy a „világmárka”: Gledys és Kusheroff duója a sokáig bambán ácsorgó Szabó Domokos, egykor medvetáncoltató privát vörös függönye mögött zajlik árnyjátékként. Igazi csoda történik, amikor ez a vörös függöny egy illuzionista nő fátylává lesz, aki egy világító bőrönd fölött bűbájoskodik, üvegzenél, és közben a tálca is körbeér, a rajta lévő poharak hangszerekké válnak: cirkuszi szimfónia fültanúi és színházi alkímia szemtanúi lehetünk. Cirkusz a cirkuszban, színház a színházban – lassan úgy tűnik, mind a száz szóban forgó személy járt már a színpadon, pedig a valóságban csak nyolcan vannak ott.
 Csák Zsolt. Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu) |
Minimalista és mágikus játékukban, énekeikben megelevenednek a figurák, ahogy egyszer csak felemelkedik az ágyról Tóth Evelin, aki eddig fekve énekelt, például egy Szőke által hangszerelt Schubert-dalt. Etűdje egy hajnövesztő szer feltaláló csodatévőről szól, és fináléra hangolja az előadást. Diamanda Gallas sikolyaival, Nina Hagen altjával szabadítja ki magát a kötelékeiből, miközben reng a ház: „Én Csillag Anna boldoggá tettem az egész várost. Áldás árad, hullámzó hajbozontok és óriás üstökök képében. Csillag Anna az emberi szőrzet apostola. Boldoggá teszem az egész világot!” A Papírváros című utolsó dalba az egész társulat beszáll, még mi, nézők is, megfeledkezve az elmúlás melankóliájáról. Ritmusos léptekkel lépkedünk kifelé, mint a kötéltáncos a sikeres produkció után. Hazamegyünk, és elolvassuk a nagymama szakácskönyvben feljegyzett tüstént emlékiratait.