A társaság tagjai egyszerű kétkezi munkások, parasztok, háziasszonyok, akik a legkevésbé sem hódoltak eddig az olvasás szenvedélyének. A háborús éhezések közepette elrejtett kismalac elfogyasztása sodorja őket bajba, amikor a kijárási tilalom idején szétszéledve német járőrökbe botlanak. Az élelmes és eszes Elizabeth, aki csak látogató a szigeten, azt hazudja, hogy valamennyien egy irodalomkedvelő társaság tagjai, s éppen az összejövetelükről indultak haza. A dolog felkelti a német hatóság érdeklődését, s így valóban arra kényszerülnek, hogy könyvek tucatjait összehordva rövid idő alatt viszonylag nagymennyiségű olvasmányélménnyel gyarapodjanak.

Minderről Juliet és a kiadó Sidney, a barátnő Sophie és a szigetlakók (Dawsey, Isola, Amelia stb.) levelezéséből értesülhetünk, hiszen az egész könyv egy jól szerkesztett, az információkat pompásan adagoló levélregény. Az írói ötlet zseniális, a háttér történelmi hitelességű unicum, a könyv első része szellemesen és szórakoztatóan megírt, igényes lektűr. A társaság tagjai, a történelmi kényszerből és életük mentendő, olvasóvá lett szigetlakók igazi kedves műkedvelők, akik megfelelő iskolázottság híján szívesen elállnak egy-egy komolyabb könyv megértésétől és kommentálásától, legszívesebben a főzésről fecsegnének, ha ez nem jelentene számukra testi kínszenvedést az örökös éhezés miatt. Az összejövetelek szellemükben a világirodalom nagy dilettáns figuráira emlékeztetnek. Don Quijotéra, Bouvard és Pécuchet-ra, a Szentivánéji álom bumfordi színjátszóira, s a Bernhard-hősök nyomdokain tesznek néhány bátortalan lépést. Ám az írónő, Mary Ann Shaffer sajnos nem elégszik meg annyival, hogy a társaság üléseit nagy türelemmel és humorral kibontsa, inkább Jane Austen modern paródiájára szavaz; Juliet a szigetre kirándulva szinte romlatlan archaikus viszonyokat talál, mesebelien tüneményes figurákat, akik arra is szövetkeztek, hogy a társaság alapítójának, Elizabethnek egy német századostól született gyermekét felneveljék. 1946-ban játszódik a történet, a háború nyomai ott vannak még a szigeten és a lelkekben, Elizabethről pedig kiderül, hogy miután egy lengyel foglyot bújtatott és ápolt (tehát korántsem kollaboráns, s a német tiszt is a jók oldalán áll), koncentrációs táborba kerül, és Ravensbrückben hal meg.

A szigetre látogató Juliet-et túláradó szeretettel fogadják, beavatják a titkokkal teljes múlt minden részletébe, ő pedig arra készül, hogy egy regényben megírja a szigetlakók megszállás alatti szomorú sorsát. Innen kezdve a regény egyre laposabbá, szentimentálisabbá válik, a levelekből áradó sutaság és tolakodó jóindulat kissé felületes emberi viszonyokat takar. Az írónő, Shaffer képzelete beindul, előbb az egyik hölgyről derül ki, hogy nagyanyját kis korában maga Oscar Wilde vigasztalta elveszett macskája miatt hosszú levelekben, amelyeket ma is őriz, csak éppen nem tudta a szerző kilétét. A másik hölgy Agatha Christie Miss Marple-jét utánozva nyomoz, hogy az érzelmi gubancokat szétszálazza. A regénybeli Juliet és levelező barátai egyre inkább csak a sziget sorsával foglalkoznak, egy esti séta, egy tengerparti naplemente vagy egy papagáj jelleme fontosabbá válik számukra, mint az egész civilizáció.

Juliet hátat fordít eddigi életének, elzavarja a szigetről jóképű, milliárdos udvarlóját, élete célja lesz, hogy itt maradjon és felnevelje Elizabeth árva kislányát. Ha eddig térdig tocsogtunk egy bájos giccsben, és nem szégyelltük, hogy sorról–sorra élvezettel faltuk a könyvet, akkor be kell látnunk: az egyetlen ésszerű megoldás, amely ebben az elvarázsolt lelkek által benépesített világban létezhet az, hogy Titánia rátaláljon Oberonjára (az eddig hallgatag Dawsey Adams személyében), a többiek lelkesen tapsolnak, Zuboly pedig zsebkendőjét szárítgatva örvendezik, hogy megkapta az oroszlán szerepét is.