A KINO mozi fesztiválja október 13-17. között azzal az ötlettel állt elő (mely ötlet máshol már bevált), hogy – a szervezők megfogalmazása szerint – a mozi közönségéhez közel álló személyiségek (Sisso, Mautner Zsófi, a TÁP akciócsoport, DJ Mango, illetve Nádasdy Ádám) főzzenek az aznap esti film nézőinek. Így végül a kissé drága, 1800 Ft-os mozijegy egyben vacsorajegy is volt. Az esteken feltálalt vacsorákat nem tisztünk megítélni, szóljunk inkább az „étkezést vagy a főzést körbejáró” alkotásokról (ilyen egyébként elvétve akadt: egyetlen szakács szereplőtől még nem járja körbe a film a főzés témáját), melyek nagy része az idei Berlinale hasonló témájú szekciójában is szerepelt. 

Tüan Juan

Az említett mustrán a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét hazavivő Tuan Yuan – Apart together (Tüan Juan – Együtt külön), Wang Quan’an filmje, rokonszenves kamaradarab, amely egy keserédes szerelmi történetet mesél el emlékekről, önfeláldozásról. A frissen megözvegyült Lui Yansheng (Ling Feng) polgárháborús veteránt alakít, aki Mao kommunista forradalma után Tajvanba repül egy turistacsoporttal, hogy találkozzon gyermekkora régi szerelmével, Qiao Yu’e-vel (Lisa Lu), aki nem mellesleg soha nem látott gyermekének anyja is. A Sanghajban játszódó csendes családi dráma nem mentes a líraiságtól és a kesernyés humortól, s benne az étkezések központi jelentőséggel bírnak. 

A harsányabb német humor képviselője a velencei filmfesztivál különdíját elnyerő Soul Kitchen (kritikánk itt olvasható – a szerk.), amely a rendező, Fatih Akin eddigi munkáitól eltérően nem hagy mély nyomokat nézőjében, de láthatólag nem is törekszik erre. A főhős egy ipari környezetben elhelyezkedő étterem, a Soul Kitchen amúgy görög származású tulajdonosa. Van egy barátnője, aki Kínába repül, ő felvesz egy alkoholista, de remek szakácsot, időközben feltűnik régi barátja, aki meg akarja szerezni magának a helyet, illetve a játékszenvedélytől sújtott bátyja, aki börtönbüntetését kibekkelné azzal, hogy öccse étterménél kamumunkát vállal. Egy ponton jön a köjál, emberek szerelembe esnek egymással, és még egy betörést is látunk. A habkönnyű történet legnagyobb hibája, hogy a főszereplő séf porckorongsérülésétől eltekintve, amelynek kikúrálóját a mi gyönyörű Gryllus Dorkánk alakítja frappánsan, igazán nagy konfliktus nincs benne. Bőven lehetne pedig (talán túlságosan sok is), ezeket viszont szereplőink minden különösebb erőlködés nélkül rendre megoldják.

Emlékezetesebb, a maga nemében sokáig rokonszenves munka a Bon Appetit. A spanyol szakács, Deniel (Unax Ugalde) Zürich egyik legjobb éttermében beleszeret Hannába (Nora Tschirner), a csinos német sommelier-be, akiről hamar kiderül, hogy az amúgy Denielt bizalmába fogadó idősebb főnök, a családos Thomas szeretője. A spanyol, a német és az olasz séf, Hugo (Guilo Berruti) egy darabig elválaszthatatlan triót alkotnak, ám a fura helyzet tetéződik természetesen, mégpedig azzal, hogy a lányról kiderül, terhes Thomastól. A főzéssel és étkezéssel mint szimbólumrendszerrel semmit sem kezdő film egyfelől az Anthony Kiedis-hasonmásversenyen komoly esélyekkel induló Unax Ugalde figyelemre érdemes játékával, másfelől a szerelmi háromszög ügyes (a kellő helyen humoros és a kellő helyen fojtogatóan szomorú) ábrázolásával nyerhet meg minket. A film tulajdonképpen csak a befejezésen vérzik el, amikor az addigra már a filmkészítők zsebében lévő néző biztossá válik abban, amit egész addig csak halványan sejtett: ha a főhősnőt nem a gyöngyvásznon látná, kérdés nélkül felpofozná. Zárlatként megkapjuk Deniel semmivel nem indokolható, nesze-semmi-fogd-meg-jól mosolyát, csak győzzünk vele mit kezdeni. Étterem helyett ennyi erővel kosárboltot is nyithatna szerencsétlen. 

Meg lehet bocsátani az Én vagyok a szerelem azon nézőinek, akik egy ponton túl nem bírták tovább a rájuk nehezedő álmosságot és friss levegőre vágytak. A kevés szóval, ám annál több sejtetéssel elbeszélt történetben egy módos család, a Recchik mindennapjaiba kukkanhatunk bele. Tanúi lehetünk, ahogy az unatkozó feleség, Emma Recchi (Tilda Swinton) beleszeret a vállalatot öröklő fia, Eduardo (Flavio Parenti) újdonsült barátjába, Antonióba (Edoardo Gabbriellini), akivel fiának furcsa, halványan homoerotikus viszonya van (ezt az értelmezést hívja elő az is, hogy lánya viszont valóban leszbikus szerelméről számol be egy ponton az anyjának, aki mellesleg ezt talán kissé indokolatlan lelkesedéssel fogadja). A nagyon lassan kibontakozó cselekmény egy pontján váratlanul az örökké dekoncentrált kamera előtt a meztelenül a legkevésbé sem vonzó Swintont a szabad ég alatt leteperi a szálkás testű Antonio. Miközben ezek a talán erotikusnak szánt képek peregnek, a sokat látott néző fintorogva elfordítja fejét. Pedig a feketeleves még hátra van. 

Fotó: Valuska Gábor (Forrás: Budapesti Őszi Fesztivál)

A fesztivál zárófilmje, a slusszpoén, az ötfogásos étkezés desszertje, amitől az eddig vidáman falatozó nézőnek garantáltan felfordul a gyomra, Coline Serreau, a Három férfi, egy mózeskosár írójának/rendezőjének és az abból eredő amerikai remake-nek, majd az azt folytató film társforgatókönyv-írójának mozija. A Nagy problémák, kis lépések ártatlan című dokumentumfilm, ám nem kímél minket. Amellett, hogy a téma, jelesül a mezőgazdaságban használt technikák és azok hatása az emberekre és az állatokra, elsőre talán nem annyira érdekes (utóbb kiderül, hogy a beszélő fejeket alkalmazó, hagyományos dokumentumfilm-rendezés ellenére is az tud lenni), és a film maga nélkülöz minden objektivitást (meg sem próbálja a vegyszereket gyártó cégek képviselőit vagy a hagyományos technikákban hívő farmerokat megszólaltatni), nem ez a legnagyobb baja. Hanem az, hogy ezen a fesztiválon levetítették. Egy jóízűen elfogyasztott vacsora után jobban át tudjuk érezni az egyik megszólaló keserű poénját (ő nem azt szokta mondani, hogy „jó étvágyat!”, hanem hogy „sok szerencsét!”), de mindenképp modortalanság vacsoravendégeinket arra kárhoztatni, hogy egymás fülét zabáló disznókat nézzenek.