Tanú vagyok rá, a számos tanú egyike, hogy Hubay Miklós memoriterként hordja magában, lassacskán három emberöltő óta, Madách monumentális drámai költeményének valamennyi sorát. De Az ember tragédiája mellett az Ady-életmű is szinte szóról szóra ott él fejében-lelkében; s hány más alkotó hány más műve még! Irodalmi esten, szerkesztőségi értekezleten, baráti beszélgetésen mindig élmény, ha a magyar drámakultúra kiemelkedő személyisége – manapság is aktív, legújabb darabját alig pár hete publikált doyenje – lázas-tárgyilagos hangján céltudatosan idéz kedves géniuszaitól, a poézis igazát szembesítve a hétköznapok tényeivel. Citátumai dramaturgiai pontossággal ülnek: Hubay minden megnyilvánulásában – talán még magánélete vitelében is – drámaíróként sajátítja el, drámaíróként interpretálja és konstruálja a világot.
 Hubay Miklós |
E hivatásbeli, megszállott elköteleződés és kivételes talentum dokumentuma a „Tragédia-könyv”. Ugyan Madách más munkáira (például a Csak tréfára) is kiterjeszkedik, ám kommentárjaiban főként azt kutatja: miként juthatott a Teremtő és a teremtés titkaihoz (egyben a történelem menetéhez, a perspektívák szorongatásaihoz) ily közel egy gyenge egészségű, rövid földi pályájú 19. századi férfiú, akinek létszituációja látszólag a legkevésbé sem volt kedvező gondolati óriásmű létrehozására. Az alkotáslélektani elmélyülés, válaszkeresés filozófiai, historikus, erkölcsi és széptani irányultsággal társul. Hubay hatalmas olvasottsága – mely legfeljebb a hatalmasságától eklektikus – a modern tudományosság téziseit is bekapcsolja a vizsgálatba, mely vallomás értékűen tizenöt, római számmal jelölt fejezetre osztja a könyvet, azaz hódol a Tragédia struktúrája, tizenöt színe előtt.
Ha a magyar olvasóközönség szerencsésebb, az „Aztán mivégre az egész teremtés?” már jóval korábban összeállt és megjelent volna, felölelve írójának temérdek reflexióját. A jelen kiadás nagy értéke a viszonylagos rendezettség, gondja a bőség zavarából eredő szelektálás némi esetlegessége. Az eredeti folyóirat- és egyéb közlések kurtítása, montírozása folytán a könyvben eshet szó másik hivatkozásról, holott az egyik kimaradt, felbukkanhat argumentáló név, amelyet az előzményekben immár nem lelünk. Ezek a szökellések a jegyzetfolyam áramában nem okoznak gondot. A Napkút kiadványának szerkesztője, Szondi György egyébként is mindent elkövetett, hogy a formailag nem teljesen koherens anyagot nagyjából homogén egésszé tisztázza, a véletlenszerű lábjegyzetekre és a csupán alkalmi datálásokra gyógyírt találjon.
Minimálisan négy és fél évtizedet fog át a kötet. Sokat és földrengésszerűen változott a múlt század hatvanas–hetvenes esztendőinek fordulójától 2009 könyvnapjáig, illetve máig az a korvalóság, amelyre a mind dúsabban rétegződő Tragédia-margináliák íródnak. Változtak tehát a szembesítés társadalmi pozíciói, tézisei, reményei is. Madách és műve állandó, az idő hánykódó, elfutó. Ebből (is) következik, hogy a legrövidebb, legalkalmibb bekezdés sem kövesült meg. Mindegyiket újraértelmezi a könyvközeg, a jelen, a gondolkodás dinamikája. Amiként az utókor Az ember tragédiája Falanszterének, Jégvidékének idejét mindig „maga előtt tolja”, a jövőbe vetíti, úgy Hubay meditációja is állandó siklásban van, az alig megragadható „előre” iránytűjétől delejezve.
 |
A Madách-„biblia” nagy adománya az unikális megfigyelések sokasága és a fékezhetetlen asszociativitás szabad szárnyalása. E működéstípus nem követel arányosságot (a Szentírás könyvei között is nagy a terjedelmi, stiláris és egyéb eltérés). Három sor is mondhat annyit, mint három oldal, az egyes fejezetek vehetnek kisebb vagy nagyobb levegőt. Hubay észlelései sokszor váratlanul parázslanak aktuálissá – a posztmodernitás után például az, hogy a Tragédia (jellegével egyáltalán nem adekvát módon) majdhogynem vendégszöveg nélküli mű. Manapság másképp revelálódik az alig pár szóval közölt félmúltbeli észrevétel: Madách nem problematizálta a háborút (bár egy-egy Ádám-alak viselhet éppen háborút, érkezhet háborúból stb.). Csak győzze az olvasó jegyzetelő ceruzája mindazt, amit Az ember tragédiája legavatottabb kortárs szemlézője felhalmoz! Hiszen szembeszökő az érzékenység, amellyel a mindenkori fiatalok lehetséges Madách-közelítéseit mérlegeli az elemző; tanulságos az állandó nemzetközi kitekintés; példás a korfordulókkal – 1956-tal, 1968-cal, a harmadik évezreddel – való kontaktuskeresés.
A jelen keretek közt felsorolhatatlanul sok – természetesen alkalmanként vitára hívó – reflexió közt a közvetlenül színházi jellegűek sajátos színnel bírnak. Az igyekvés például, hogy Hubay a magyar Tragédia-előadások elejéről szívesen „lekéseti” külföldi vendégeit, az Úr-megtestesítés (vagy meg nem testesítés) nehézségei, korszerűtlenségei miatt: ne okozzon számukra gondot a nem egy vallásban, kultúrában tiltott Isten-ábrázolás és annak gyakori esetlensége. A konkrét színházi feljegyzések becses tanúságtételek, ajánlatok. Még érdekesebbek a „ha én rendezném” beszúrások: e szuverén, szubjektív megoldásterveket rendezők kamatoztathatják (vagy kerülhetik el nagy ívben). A könyv csupán súrolja Az ember tragédiája hazai és külföldi játszástörténetét, adalékai azonban ebben a vázlatos sodrásban is őrzik-mentik és reflektorozzák, ami elmúlt mivoltában érdemes a fennmaradásra.
Hubay Miklós „Madách-rendezése” a matéria kétségtelenül megmaradt vagy meghagyott részleges rendezetlenségében is összkép, tabló, freskó. Csupa fluoreszkáló fény, szín. Vallomás Madáchról, vallomás a létről, s e kettő mélyén vallomás a drámaíró, a kilencven feletti életévek számvetését készítő, tudató Hubay Miklós műfaji elveiről, ars poeticájáról is.