Nagyjából így kezdődik Tasnádi István új darabja. Császár Sándor csóró átlagmagyar (szerencsétlen, tesze-tosza, munkanélküli) és neje, Edit elnyerik annak lehetőségét, hogy a Humán Rekreációs Hivatal a Holdra utaztassa őket, ahol nincs munkanélküliség, alkoholizmus, depresszió, van viszont egy kicsiny telek, ahol „holdparasztokként” földi növényeket termeszthetnek. Társuk egy kiborg, mely „muszkulárisan alulprogramozott” ugyan, ám mindent elkövet, hogy szórakoztassa a magyar emberpárt. Rajtuk a világ, de legalábbis az ország szeme.

Scherer Péter

Hogy mi következik ezután, azt illetlenség lenne elárulni, de annyit azért elmondhatok, hogy Tasnádi darabjának utolsó harmadában fordulat fordulatot követ, s ha a megoldás nem is különösebben váratlan, az út, melyen a darab odajut, nem kiszámítható, s végképp nem unalmas. Ezzel együtt a komédia első fele tűnik eredetibbnek, szórakoztatóbbnak; az üzleti alapú népboldogítás szatirikus ábrázolását a szerző egyéni humora teszi igazán hatásossá – ezt egészíti ki a maróan ironikus nemzetkarakterológia (de persze a kategorizálás feletti élcelődés is). Az átverés, a hülyítő duma sok-sok ismerős árnyalata köszön itt vissza eredeti élcekbe csomagolva. (Kedvencem talán a folyamat levezénylését végző animátor, Priblik Olivér ösztönző erejű válasza saját találós kérdésére: „a grapefruit az a citrom, ami kapott egy lehetőséget, és élt is vele!”)

Csákányi Eszter, Mucsi Zoltán és Katona László

A darab második felének humora tradicionálisabb, az irónia, a szatíra közegébe kabaré ízű poénok és ötletek (sok nyelven beszélő/halandzsázó robot, vendéglátóipari „hangszerelésben” előadott örökzöldek stb.) vegyülnek. Tasnádi ezeket is biztos kézzel alkalmazza, de itt már közel sem olyan sodró a tréfa ereje, mint korábban, s szükségszerűen a szatíra éle is tompul kissé. Igaz, a Magyar a Holdon vélhetően nem is azzal az ambícióval készült, hogy a szerző mélyebb, teljesebb keresztmetszetet adó társadalmi szatíráinak számát gyarapítsa – ha el akarjuk helyezni az életműben, inkább a Nézőművészeti Főiskola vagy a Paravarieté, mintsem a Finito vagy a Világjobbítók szomszédságában kell elképzelnünk. Arra mindenesetre kiválóan alkalmas, hogy precízen, jó színészekkel színre állítva nevetésben gazdag, kellemes, s legalább picit elgondolkodtató színházi este élményét nyújtsa.

Katona László és Csákányi Eszter. Fotók: Tóth Ákos (Forrás: Jászai Mari Színház)

A tatabányai– szombathelyi koprodukcióban készült, Árkosi Árpád rendezte előadás, melynek budapesti premierjét a Vidám Színpadon (azóta Centrál Színház – a szerk.) tartották, jól él a szöveg kínálta lehetőségekkel. A színre az első jelenetben csak a legszükségesebb térelemek kerülnek, majd a Holdra érkezvén kezd élni a vetített háttér, mely űrt, felkelő Földet varázsol elénk, s amelyen – egy ügyes vizuális geggel – a Holdat meghódító hősök is megjelennek. Árkosi rendezése a kisebb trükköket határozottan, de finoman alkalmazza; a hangsúly pedig természetesen a színészek helyzetbehozásán van. (A rendező magabiztosan vezényli le a mindig kissé bizonytalannak tetsző interaktív jelenetet is – más kérdés, hogy a színpadra rángatott nézőkkel nem biztos, hogy mindig olyan szerencséje lesz a játszóknak, mint a bemutató estéjének talpraesett tinédzser párosával.) Mucsi Zoltán és Csákányi Eszter sok színnel és személyiségük erejével gazdagítják a tutyimutyi papucsférj és az erőszakos, rámenős, férfikeserítő feleség kliséit. Tévedhetetlen biztonsággal és ízléssel játsszák ki a poénokat, egy-egy szomorú mosollyal, melankolikus gesztussal éppúgy tudják érzékeltetni a figurák reménytelen sorsát, hátterét, ahogy harsányabb eszközökkel mulattatni képesek. Katona László hasonló ízléssel aknázza ki a kiborg ziccerszerepének lehetőségeit; sikerrel áll ellent a ripizésre csábító szituációknak. Scherer Péter a népboldogító manipulátor szerepében az utóbbi időben ritkábban látott színeit mutatja: simlis másodhegedűs helyett gátlástalan handabandázót játszik – színesen, lendületesen, éppen csak kicsit eltartva, de nem kiforgatva, „leleplezve” a figurát.