„Igazi centenárium az, amelyik önmagánál két-három esztendővel tovább tart. A tavalyi Nyugat-év könyvtermése is mostanában vagy a közeljövőben érik be” – kezdődik aforisztikusan Tarján Tamás egyik, e kötetben is olvasható kritikája Kelevéz Ágnes tanulmánygyűjteményéről, és bízvást idézhetjük a Nyugat 100+1 recenzióját írva. Ugyanis már a cím egyértelműen a Nyugat centenáriumát helyezi a középpontba (e központot „+1”-gyel rögtön el is mozdítva), a hátsó borító rövid szövege pedig tovább pontosítja a kötet tematikáját: magában foglalja egyrészt a centenáriumi események és kiadványok követését (és nem csak a Nyugat-, de a Babits-, Nagy Lajos- és Radnóti-évfordulót is megemlíti a szerző – ezzel foglalkozik a könyv harmadik harmada [104–150.o.]), másrészt pedig a 2007–2009-ben a centenáriumi eseményekre született tanulmányokat, esszéket is (5–103.o.). E kettős háttér eredményeként bő száz év (az 1900-as évek legelejétől 2009-ig) szerzői és szövegei találkoznak Tarján Tamás kötetében.

E centenáriumi találkozások azonban – a bevezető névsora is jelzi – egyáltalán nem valamiféle megkövült, rég ismert értelemegység újramondásai, mivel Tarján mindig valamely sajátos megközelítés, tematika (pl. kabaré, paródia, sport, evés, helytörténet) segítségével szervezi újra az említett száz év irodalmát: egy centenárium ugyanis nem csak az emlékezet „tárgyairól”, de magukról az „emlékezőkről” is szól. A tét minden esetben – én legalábbis így értettem – a megszólíthatóság újragondolása, mivel a hagyomány nem adott: dolgozni kell érte.

A kötet arról tanúskodik, Tarján ezt a munkát élvezettel csinálja, és az egyszeri olvasót (ti. a recenzenst) lebilincselik a kötet írásai. Azt hiszem, a hatás egyik oka a bámulatos anyag- és szövegismeret, amellyel a szerző e bő száz év magyar irodalmában magabiztosan mozog. Ez teszi lehetővé az említett sajátos megközelítések meggyőző előadását olyan apróságokon keresztül, mint például, hogy a Nyugat nagy nevei közül ki hány verssel (sanzonnal) szerepelt a korabeli kabarék színpadán (6.o.); hogy József Jolán első férje figyelemre méltó sportkarrierrel rendelkezett (38.o.); hogy – talán az egyik legmeglepőbb – J. Johnson és J. Jeffries világbajnoki címért zajló bokszmeccsének (1910) jelentős magyar irodalmi vetületei (46–50.o.) voltak; hogy a nehezen megragadható „bartóki modell” pontosítására tett diszkurzív kísérletek miként vezettek kudarchoz (91.o.).

Persze efféle adatok puszta összegyűjtése és felsorolása a múlt merőben antikváriusi szemléletéről tanúskodnék, Tarján azonban egyáltalán nem rabja ennek a szemléletnek: kijelentései, adatai mögött a szövegek iránti érzékenysége áll (ez a hatás másik oka), amely minielemzéseiben, ötleteinek rövid, de meggyőző felvetéseiben magával ragadja olvasóját, mint például a konyha toposzának a modern magyar irodalomban megjelenő változatairól írottak (61.o.). Még két további példát is hoznék erre: az első a Nyugat és a sport viszonyát boncolgató esszé egy nem kibontott észrevétele arról, hogy a folyóirat „publikációi” és „reklámanyagai” időnként „fittyet hánytak” „esztétikai ideáira” (43.o.). Itt egy pillanatra felvillan annak lehetősége, hogy Nyugat-értésünket újragondoljuk, azaz feltegyük a kérdést, mit értünk azon, amikor azt mondjuk: Nyugat, ha publikációival és reklámjaival nem (vagy legalábbis nem feltétlen) azonosítható – egyáltalán, milyen műveletek segítségével lehetséges ezt így elgondolni. Ez azonban csak lehetőség marad, a kifejtés nem illeszkedik a témához. Ám a következő példa talán érthetőbbé teszi, milyen lehetőségek rejlenének ebben. A parodizált Babits. A paródiaműfaj változásai című tanulmányban Tarján az érvelés menetét megszakasztva egy féloldalas közbevetését tesz a „parodikum” meghatározásához kapcsolódó problémákról. A zárójelek közt ezek közül Örkény „»találmányá«”-hoz fűz néhány megjegyzést, többek között, hogy az Egyperces novellák „Örkény 1979-ben bekövetkezett halála után is sokszor változtatta önmagát (a hagyaték beemelésének fokozatai és módozatai szerint), s manapság ez a cím egy még mindig mozgásban levő textusegyüttest fed” (24.o.). Észrevétele azért izgalmas, mert egyrészt lehetőséget nyújt a paródia, groteszk fogalmi átrendeződéseinek vizsgálatára a korpusz változásainak figyelembe vételével (és különösen izgalmassá tenné/tennék e vizsgálatot az/azok a folyamatosan változó gazdasági-politikai-kulturális tér/terek, amelyben/amelyekben e szövegek mozognak). Másrészt viszont e filológiai probléma az előző példa problematikáját húzza alá: a szövegek szociológiájaként felfogott „bibliográfia” képes megmutatni – mint Roger Chartier írja –, az emberi közösségek miként alkotják meg és közvetítik értelemegységeiket, azaz ismételten szembesítenek azzal, hogy a könyv textualitását és a szöveg materialitását nem lehet egymástól elválasztani.

Ezen a ponton azonban a kötet az olvasás során zavaróan ható sajátosságokra kell áttérnem. Az előbb idézett közbevetés interpretációs potenciáljától eltekintve ugyanis nem illeszkedik a tanulmány érvelésébe, és hasonló, zárványként maradó állítások máshol is előfordulnak: például egy közbevetés a bajnok-motívumról (Ambrus, Örley, Örkény, Radnóti) Csáthról szólva (34–35.o.); az 1906-os olimpia nem-olimpia volta és a világbajnokságok rendszerének II. világháború utáni kiépülése egy Karinthy-szövegtől elrugaszkodva (40.o.); Tandori „emberszakács”-ságának sajátosságai, továbbá a kannibalizmus értelmezése Jan Kottnál és jelenléte Háy Jánosnál Petri szövegeiről szólva (56, 60.o.). Ezek a kitérők – ismétlem, önmagukban fontosak – alighanem egy roppant banális megoldásnak köszönhetik létüket, ti. hogy a kötetben egyáltalán nincsenek jegyzetek. Ha azt feltételezzük, részben a jegyzetek hiánya, részben a kötet formátuma, részben a tanulmányok, esszék témái miatt, hogy Tarján nem csak szakmai olvasókra, hanem az ún. érdeklődő nagyközönségre is számít – ami különösen egy centenárium(ok)hoz kötődő kiadvány esetében érthető –, akkor eljárása végül is érthető és talán védhető is. Viszont ebben az esetben mindenképpen érdemes lett volna vagy egy összefoglaló jellegű, tájékoztató jegyzet legalább a szakirodalomról, hogy az érdeklődők tudják, merre indulhatnak el, ha érdekli őket a téma (bár a használt szerzői kiadások sem érdektelenek, mint az Örkény-példa mutatta). Szintén érdemes lett volna a szövegek keletkezéséről valamiféle eligazítás, esetleg a kényszerű terjedelmi korlátokat követő eredeti kritikák egy-egy észrevétellel történő kiegészítése, hiszen az a bizonyos „+1” ilyesfajta lehetőségeket is megenged, sőt talán kíván is.

A kötet szerkesztésével a fentieken kívül nem akartam foglalkozni, de sajnálatos és zavaró sajtóhiba is akad a kötetben, szerencsére csak egyetlen oldalon, ám az éppen az írások korábbi megjelenésének listájában: az internetes címeket (www.kultura.hu; www.revizoronline.hu) végig rosszul közli, a Nincs „főzene” megjelenését pedig hibásan adja meg.