Ha valaki kézbe veszi ezt a már-már az aljasságig ízléstelen, esetleges szerkezetű, ügyetlenül összefércelt áltörténelmi álcsalád-regényt, ilyen mondatokra számítson: „A korompernye visszahulló szemcséi mögött, még a halálba robbantott embercafatok mögött is, mindig ott lapulhat valami – ki tudja, miféle világból visszatért – emlék-kísértet, amely rafináltabb a vasnál, annyival legalább is rafináltabb, hogy a szeretetnek valami dimenziókon túlról hozott átkozott nyugalmával fémhulladékká tegye, még mielőtt maga is elérné a háborítatlanság gravitációtól mentes vidékét.” Ráadásul ez a regény utolsó mondata, és a szerzői szándék szerint amolyan szentencia, rezümé, végkövetkeztetés, végső tanulság. Kár, hogy mind nyelvtanilag, mind esztétikailag-bölcseletileg, mind életsummaként értelmetlen és értelmezhetetlen. Lantos Rudolf vonja le ekként a végső konzekvenciát, mielőtt meghalna egy tankból érkező lövéstől. Mi sem természetesebb: 1956-ban járunk.

Lantos én-elbeszélő, ő mondja el a család történetét nagyjából az 1940-es évek elejétől (persze részletes visszatekintésekkel a múltba) egészen az idézett utolsó pillanatig, amikor a maga számára is teljesen váratlanul, a tervezett disszidálás helyett a felkelők oldalára áll. Áltörténelmi és pszeudo-családregény a Holtak kalendáriuma, mivel az események újságírói sebességgel és lelkülettel bemutatott kavalkádján kívül csupa közhelyet sodor a látszólag széles mederben hömpölygő epikai áradás: a nyilasokból kommunisták lesznek, a gengszterekből ávós főtisztek; Kálmánt, a hithű bolsevikot természetesen saját bajtársai készítik ki az ötvenes évek pereiben. És így tovább: minden bántóan ismerős, ezerszer megírt és elolvasott. A történelmi helyzet festése nagyjából annyira árnyalt és plasztikus, mint egy esti iskola tankönyvében: „A kisárutermelők, kereskedők, vendéglősök többsége tönkrement, bezárták boltjaikat vagy öngyilkosok lettek; az általános elszegényedés minden várakozáson túli mértéket öltött. Az utcákon tömegesen alvó hajléktalanokat, a városokba húzódó mezőgazdasági idénymunkások nincstelen tömegeit tüdőbaj, fagy- és éhhalál tizedelte. A népjóléti miniszter 1932-ben a munkanélküliek számát már több mint félmillióban jelölte meg.” Nem kritikaírói ráfogás, hogy az ilyen mondatok tucatjával idézhetők. Ráadásul mindez abszolút hiteltelenül hangzik a voltaképpen eléggé iskolázatlan elbeszélő szájából, aki egyébként is folyvást messze szellemi szintje fölött teljesít. Ennek a szinte tragikomikusan szuszogó önigazolásnak a leggroteszkebb pillanata, amikor 1944-ben az Astoriában bosszúból megöl egy nyilast, aztán hanyatt veti magát a szállodai szoba ágyán, és az ott talált Szerb Antal Világirodalom egyik nyárspolgárokat ostorozó, Flaubert-t idéző mondatán elmélkedik, nem zavartatva magát a kétajtós szekrénybe rejtett áldozat hullájától.

Ugyanakkor a főszereplőnek (és ezzel a regénynek is) van történelemszemlélete, és a teljesen gátlástalanul végbevitt rémtettek között/mögött is felsejlik valamiféle morál. A történetfilozófia erősen aszfaltbetyáros: Magyarország a hülyék országa, és mindig az dönt a sorsáról, hogy melyik, az előzőnél többnyire nagyobb hülye ragadja éppen a kezébe a hatalmat; ezt Lantos Horthy úgynevezett kiugrási kísérletének kommentálásakor fejti ki, de nem fukarkodik ismertetésével a regény többi részében sem. A baloldal és a jobboldal egyként idióta. Ebből következik „a birka nép” kimondott-kimondatlan tézise. Egyetlen kitüntetett, morálisan tiszta és feddhetetlen pont létezik talán, ez pedig 1956 szelleme, az értelmetlen harc a túlerővel, ami valamilyen titkos módon mégsem értelmetlen Lantos szerint. A „reményen túli remény” régi maximája ez. „Miben reménykedjünk?” kérdi Rudolf utolsó szeretője, Sarolta. És a válasz: „A reményben, édesem.” Melynek, mint megtudhatjuk, két „bivalyerős barátja van, a düh és a bátorság” .

Persze egy (történelmi) regényben semmi sem múlik a történetfilozófia mélységén, viszont majdnem minden azon múlik, hogyan válik konkrét cselekménnyé, megfogható, tapintható alakok rajzává, teljes esztétikai világgá egy önmagában nem túl lényeges világszemlélet. A Holtak kalendáriuma csak a tézisig jut, így szinte minden mozzanat Lantos Rudolf moráljának és történetbölcseletének kalandregényes, kamaszosan romantikus illusztrációja csupán.

A szinte teljesen légüres, minden valódi társadalmi környezetet nélkülöző, pusztán zsurnaliszta módon megélt térben kontúrtalanok és megformálatlanok a család figurái. Rudolfról – noha, mint láttuk, megállás nélkül bölcselkedik és reflektál helyzetére és a világ állapotára – nem tudunk meg semmit; még a legmélyebbnek Boxer nevű egykori banditatársa (később vezető ávós, mi sem természetesebb) jellemzése nevezhető, aki szerint Rudi nem más, mint egy „romantikus pöcs”. Tettei pszichológiájának rajza szintén légből kapott: Rudolf iskolatársával, a zsidó Schwarz (mi más?) Róberttel és családjával eltöltött kimondottan poétikus beszélgetés után, melyben felajánlja a családnak, hogy erdélyi menekültnek álcázva elrejti őket az apja házában, lemegy az utcára, belép egy játékbarlangba, és a már említett Boxerrel hidegvérrel meggyilkol hat embert. Mint az életben.

Munkácsi persze – amatőr lélekbúvárként – megpróbálja megadni azt az origót, ahonnan Rudolf tettei eredeztethetők: még kamaszkorában, szerelemféltésből, szinte véletlenül megöl egy zsibárust, aki történetesen zsidó. A haldokló megátkozza a kiskamaszt: „Az isten verjen meg kis gój! Legyél…egész…életedbe…átk…!” Ez az operai jelenet a regény sugalmazása szerint mintegy megpecsételi az elbeszélő sorsát; ez az ősbűn, melyért a továbbiakban lakolnia kell, és ezért tesz meg mindent zsidó barátai megmentéséért, és a gyilkosok megbosszulásáért. A falvédő lélektana ez.

Munkácsi Miklós regénye a szerzői intenció szerint egyértelműen realista, ám a maga választotta formaelveknek sem felel meg; a szövegben, a helyzetek teremtésében, a leírásokban, a környezetrajzban mindent legyőz az újságírói lelkülettel átélt naturalizmus. Ez különösen a pornográfiával illetve az akaratlan komikummal határos szerelmi jelenetek leírásában a legvilágosabb. Egy példa az ezernyiből: „Fájó, görcsös merevedést éreztem csak, és amikor Erzsi elkásásodó szemmel, döbbent nyögéssel magába fogadott, a szája sarkában megcsillanó nyál láttán elfordítottam a fejem.” Fordítsuk el mi is; a további részletektől – melyekből többek közt megtudhatjuk, hogy Erzsi az aktus közben szilvát rágcsál és köpköd – megkíméljük az olvasót. De nem jobb – sőt bizonyos fokig rosszabb – a helyzet akkor sem, amikor az író a szereplői által mélyen átélt, és szépnek, költőinek szánt szerelmi érzeményeket ábrázol; ilyenkor a nyúlós giccslelkület bukkan elő. Mert például mit érezhetett a szerző szerint Lantos Kálmán, a kommunista, aki több éves börtön és minden képzeletet felülmúló kínzások után szabadul 1944-ben, majd kisvártatva már szeretkezik is a testvére és unokaöccse kocsmájában pincérkedő Erzsivel, akivel egy fél órával azelőtt látták egymást életükben először? „Arca azt tükrözte, amit érezhetett: a kezeink közül minden csodájával együtt kicsusszanó élet során csak egy-két alkalommal megfogható, a diszharmóniák és beteljesületlenségek kínjain túl egyszerre magától értetődően reánk talált boldogság merengését.” Hát ezt érezte Lantos Kálmán.

A mocskos vagy nyálasan szentimentális szex mellett a féktelen agresszió a regény legkiállhatatlanabb mozzanata. Ellenérvként lehetne felhozni, hogy az erőszak tombolása teljesen természetes a regény ábrázolta történelmi korszakban, a világháborúban, az ötvenes évek diktatúrájában, majd a forradalomban. De az olvasó folyvást úgy érezheti, hogy a szerző kéjjel tobzódik a minél részletesebb, minél szaftosabb, már-már perverz lelkületű gyilkosságok, verések, kínzások ábrázolásában. A pálmát e téren vitathatatlanul az a jelenet viszi el, amelyben Géza, a focista szakmájához illő precizitással a szó szoros értelmében agyonrugdossa az öccse haláláért felelős rokonát, Istvánt.