Csoda és Kósza példásan domesztikálódott, jól nevelt csődörök. Épp csak parázslik bennük a rakoncátlankodási kedv, már-már kispolgári életvitelt folytatnak kispolgáréknál, Sajó bácsi és Gyöngyi néni gödöllői istállójában. Ám csak egy apró gyújtós kell, hogy a szikrából kipattanjon a láng, ahogy Lenin mondta, igaz, más összefüggésben…

Ez a tűzalátét többnyire valami félreértés, az első mesében egy szólás-mondás téves, pontosabban szószerinti értelmezése. Sajó bácsi sürgetőleg morog: „Gyere már, Gyöngyikém, elkésünk az új pizzériából! Farkaséhes vagyok!” Mire Kósza, „akinek a fejében gyakran összekuszálódtak a dolgok”, kijelenti, hogy Sajó bácsiék farkast fognak enni a nemrég megnyílt Puszta Pizzériában, és úgy érzi, ebből nem lehet kimaradni. Szót tett követ, és mindhiába a józan, felvilágosult, a bölcselet legkínosabb problémáiban is szerfölött pallérozott (az egyik mesében mintegy mellékesen utal a nagy leibnizi-heideggeri metafizikai kérdésre: „úgy gondolta, most nem beszéli meg Kószával, miért van valami és miért nincs inkább semmi”) Csoda lebeszélő képessége, a következő jelenetben már az álolasz sütödében falatozunk lóhőseinkkel, ahol Kósza egymaga huszonnégy pizzát tesz magáévá. Ezt még elviselnék valahogy vendéglő tulajdonosai, ám idevárják zártkörű rendezvényre (persze Kósza ezt „zártökrű rendezvénynek” olvassa…) Tök Elek minisztert, és most itt állnak egyetlen tészta nélkül. Hogy a megértő Kósza azonnal felajánlja konyhai szolgálatait, annál semmi sem lehet természetesebb, és a szót megint gyors tett követi: egy bádogvödör aljából, egy öreg bakancsból kioperált cipőfűzőből, cirokseprőből „és egyéb vacakokból” remekül festő pizzát komponál a farkaséhes miniszternek, aki jó választói arcot vágva a dologhoz, nagy élvezettel fogyasztja el ezt a rettenetes lomtalanítási ételneműt.

undefined

Itt már érezhető, hogy Czigány Zoltán olykor többre tör egy pár kedves mese megalkotásánál; felderengenek a szatíra fényei. Még ennél is egyértelműbben szúr és csíp az a történet, amelyben Kósza avantgárd festőként lép fel. A félreértés alapja ezúttal is nyelvi. Gyöngyi néni, elnézve Kósza pompás termetét, azt mondja Sajó bácsinak: „Nézd, Sajókám, milyen jól fest ez a ló!” És persze ismét a pusztába kiáltott szó Csoda magyarázata; Kószát a dolog nem hagyja nyugodni, és hamarosan fel is ad egy hirdetést az újságban: „Festést vállalok. Gödőllő. Tanya. Kósza.” Ami persze újabb félreértés forrása, hiszen mindenki szobafestésre gondol, Kósza első megrendelője is, a Patkó utca 5 szám alatt. Hogy a lakás falára festett kép (melyet Kósza a képzőművészeti könyvekből vett újdonsült tudásával gondolkodás nélkül nevez freskónak) háromféle színű förtelmes pacákból áll, akárha odahányták volna, az megint magától értetődő. Ám az már kevésbé, hogy minden ésszerűség ellenére mégis erős kereslet mutatkozik a ló festette absztrakt mázolmányok iránt, olyannyira, hogy ezt már Remsey Róbert, a Gödöllői Művésztelep tisztességben megőszült igazgatója sem hagyhatja szó nélkül, sőt; a nagy siker (no meg egy erőteljes lórúgás) tapasztaltán ő maga is remekműveknek tiszteli ezentúl Kósza állati termékeit.

Még a mese sem él meg szerelem híján, és persze megint Kósza keveri a bajt, aki tavasz ébredtével nosztalgikus nyerítéssel, mondhatni, egy szerelmi lózattal emlékszik vissza egy másik, régi virágnyílásra és bimbózó érzelmeire bizonyos Kanca Manci iránt. Ám a múlt még egy varázs-ló segélyével is visszahozhatatlannak bizonyul, így a csődörnek be kell érnie a friss hús, Kanca Muci bájaival. De Kósza nem enged, rabul akarja ejteni a múltat, és egy másik mesében egy lórúgással egyszerűen visszaforgatja az idő kerekét. És miként a festménygyártásnál, ismét kezd beindulni az üzlet, a buta emberiség szakajtószám hozza az órákat átszereltetni, ám egy napórát szállító néger kannibál napórájával meggyűlik a lovak baja, és Gyöngyi néni rezignáltan vonja le a végkövetkeztetést: hiába jár visszafele a mutató, az idő mégis előre halad.