Kántor Péter Dunánál lakik. Ez az életrajzi tény mint verstéma és mint poétika is megjelenik a költészetében. Mintegy keresztülfolyik rajta. Folyami költő, ahogyan egyik meghatározó versében mondja: „45 éves folyami költő vagyok. / Bármit jelentsen is ez, / számolni kell vele, / ha másnak nem is, / legalább nekem.” Kántor pedig számol is. A Megtanulni élni – versek 1976-2009 címet viselő összegyűjtött válogatáskötet szemléletesen mutatja ennek a költészetnek a folyamait, kanyarulatait, tetőpontjait és torkolatait. A gyűjtés és a válogatás egyaránt jellemző a kötetre. Egyfelől Kántor Péter tüzetesen végigolvasta eddigi szövegeit, másfelől okosan és határozottan meg is rostálta azokat.
A végeredmény pedig ismétlések nélkül, vagy éppen tudatos ismétlésekkel mutatja meg a Kántor-poétika legjelentékenyebb tendenciáit. Jól nyomon követhetően rajzolódik ki ennek a költészetnek a sokszínű egyhangúsága, valamint az a megmentett személyesség is, amely a Kántor-versek legjellemzőbb sajátja.
Megmentett személyesség abban az értelemben, hogy Kántornak a verseiben muszáj visszatalálnia az emlékeihez; ez számára retorikai és egzisztenciális kérdés. Képekbe, tárgyakba, és – a nagy elődöt idézve – jambusokba kapaszkodik. Ezért is legszemélyesebb-legsajátabb műfaja az elégia; nem is csak műfaj, sokkal több annál: beszédmód és világkép. Ennek következtében az elégikusság hol a banalitások felé lágyul, általában ebből születnek a dalok, sanzonok; vagy pedig az általánosság és a filozofikus létpásztázás felé tágul, ebből pedig a nagydikciójú hosszúversek jönnek létre. Kántor a könnyed(nek) hangzó dalok és a nagyfeszültségű, szimfonikus hosszúversek mestere. A Kántor-versek világa egyszerre kozmikus és banális. A versek beszélője, a lírai szubjektum, akit nyugodt szívvel azonosíthatunk Kántor Péterrel, a világ szerkezetében egyszerre fedezi fel a nüanszok örökkévalóságát és a metafizika pillanatnyiságát. A Kántor-elégia hitelességét az önirónia adja, ironikus önszemlélet nélkül ugyanis ez a folyami líra állóvíz lenne. Ezzel tisztában van Kántor is, az Összeáll című vers zárlata a következő: „mint egy 1965-ben készített kád víz, / ami nem folyik el és ki se hűl.”
Ebben a reprezentatív válogatásban a versek nem a korábban megjelent kötetek szerint tagolódnak – e sorok írója legalábbis nem tudta kiolvasni a Kántor-költészet történetiségét. Nem vett észre éles váltásokat, váratlan cezúrákat. Sokkal inkább a csiszolódás, a formálódás, a lekerekedés, a lassú zajlás, halk átmenet jellemzi Kántor költői fejlődését. Még egyszer visszaúszva a bevezető Duna-metaforájához: Kántor költészete folyamatosan csiszolja emlékeit és verstárgyait. Verstárggyá alakítja emlékeit.
Ebből a szempontból is beszédes az első kötet címe: Kavics. Véletlenül sem kő, hanem kavics. A kavics motívuma, mellyel az első kötet indul, az utolsó, tavaly megjelent kötetben (Trója-variációk) is visszatér: „A romlandó és illékony valóság / sodrából olykor kiszűrsz valamit, / fölé hajolsz, faggatod, dugdosod / fiók mélyére, memóriazsákba, / hátha megszólal neked és elmagyarázza / magát.” Kántor okos költő, az emlékezés és az emlékképzés mechanizmusa láthatatlanul folyik össze lírájában. Ezt a kettősséget szemlélteti (ahol a két folyamat összekapcsolódása érzékelhető) az életmű egyik belső csúcspontját jelentő Búcsú és megérkezés című 1997-es kötet elején található két képleírás. Az egyik ekfrázis Eugène Boudin strandfestő képeit jeleníti meg, a másik pedig a németalföldi Hendrick Averkamp Jég-öröm című festménye alá íródik, még inkább azt viszi színre, miközben színe mellett a visszáját is megmutatja. Kántort a festés folyamata izgatja, az a megfordított platonizmus, ahogyan Averkamp felteszi az élő figurákat a vászonra, azok pedig megdermednek rajta: „S akkor megdermedtek a madarak az égben, / az orra bukó úgy maradt, orra bukva, / s mindenki ahogy éppen, lépve, ülve, / féllábon, párosan vagy egyedül. // S nagy lett a némaság. S a némaságban / a mozdulatok, mint a tőszavak, / hirdették: Itt! Ide! Így! Erre! Hopp! – / jóllehet már semerre, végleg ott már. // És nincs erő, mely ezen változtatni tudna, / se szándék, s talán ok sincs igazán, / hisz minden úgy van, ahogyan lehet, / vagyis jól van úgy minden, ahogyan van. // Így! – és lelakkozta még egyszer az egészet.” Kántor képleírása gyakorlatilag újra megeleveníti a festményen ábrázolt jelenetet, hogy aztán a maga költői eszközeivel ő maga is lelakkozza azt, ezzel pedig az örökkévalóság számára rögzíti a pillanatot. „Hisz minden úgy van, ahogyan lehet, / vagyis jól van úgy minden, ahogyan van” – ez a logikai következetés nemcsak egy lehetséges életfilozófia, ez a Kántor-féle ars poetica is egyben.
Miközben a konkrét emlékek és az emlékek megtestesülései, a különböző tárgyak láthatóak az előtérben, voltaképpen Kántort az emlékezésre való emlékezés izgatja igazán. Erre a másodfokú emlékezésre épülnek Kántor alighanem nagyon sokáig fent maradó, már most klasszikusnak tekinthető hosszúversei. Például a címadó vers, a Megtanulni élni, amely igencsak beszédes módon két változatból áll, az egyiket 1990-ben, a másikat 2001-ben írta; továbbá: a Kaszony, 1929, Az ős és A folyami költő. A kötet érdeme, hogy a tavalyi Trója-variációk óta született versek is helyet kapnak benne. Így például a Fodor Géza emlékére írott gyászvers, az À la recherche des belles vacances, vagy A Kapitány lánya fordítása közben született Puskin és Puskin illetve a Puskin meséje a madarakról című szövegek. És ki tudja, hogy a lezárt Margit-hídról nem éppen most születik-e egy vers?
A kötetből kikristályosodnak Kántor fontos művei, ebből kifolyólag pedig a kopottabb tónusú, ügyetlenebb versek elhalványulnak. De valahogy így lesz otthonos-kántoros az egész. Akik szeretik ezt az egyszerre játékos és egyszerre nagy tétekben játszó költészetet, azoknak tetszeni fog a Megtanulni élni. Kántor értéséhez különös muzikalitás, nosztalgia-igény szükséges. Olyan ez a költészet, mint a medvecukor. Régi íz, amely még régebbi ízeket idéz fel. Édeskés alapvetően, de közben az ánizs keserű, hogy mást ne mondjunk, ironikus mellékízt kölcsönöz.
„Tegyük fel, mégis úgy volna, / hogy az ember csak odamenne, / ahol a Menny és Pokol lenne, / az Oktogonon vagy a Köröndnél, / s egy nyájas öreg Úr szólna: / Na, Kántor fiam, döntöttél? / Mintha múlhatna bármi ezen! / S akkor én, végre, nagy nehezen: / Balassi-Stollár sarok, Uram. / S akkor ő: Of course! Hát persze!” Menny, pokol, Oktogon, Körönd – ezek a terek egybenyílnak Kántor költészetében, a középpont pedig mindig a Balassi-Stollár sarok. Nagyon sok helyre lehet eljutni onnan, pláne úgy, hogy közben ott(hon) is maradunk.