Először a cím szorulhat némi magyarázatra. Az első jelentés pofonegyszerű: az Írottkő a Dunántúl legmagasabb, 883 méteres csúcsa, a Kőszegi-hegység része. Ez már be is határolja a helyszínt, ahol a cselekmény leghangsúlyosabb része játszódik: Kőszegen vagyunk, egy beszédhibásokra specializálódott bentlakásos intézetben. A második jelentés már a kötet műfaját, lényegét érintheti; eszerint ez a kötet amolyan teleírt kő, azaz súlyos, nehéz, merev és talán nem is könnyen felemelhető. Határkő bizonyos értelemben, mert egyes források szerint az Írottkő csúcs a Esterházy-Batthyány birtok határát jelző írott kőről kapta a nevét. Bár ennek mintha ellentmondana, vagy éppenséggel ironikus megerősítést adna a könyv alcíme: Emlékkönyv. Mert hát ki ne ismerné azokat az olykor lakattal ellátott, meglehetősen ízléstelen kis könyvecskéket, amelyekbe titoksarkok voltak, és amelyekbe főleg a lányok írták bele első szerelmeiket, csókjaikat és egyéb romantikus-szentimentális élményeiket. Ilyen könyvet kap a főhős kisfiú a memoár elején: „1966 március 5-dike van. Tegnap voltam 10 éves. Ebből az alkalomból kaptam ezt az Emlékkönyvet amibe most írok. Kis lakattal lehet lezárni.” (A szöveget betűhíven, azaz központozás nélkül idézzük.)
Nos, nem kérdés, hogy ebbe a könyvecskébe aztán minden belekerül, kivéve a szentimentális-nyúlós emlékeket. Nyomasztó, gyötrő és öngyötrő élmények és hangulatok, a gyermek eszmélése, küzdelme önmagával és a „csupa-csősz világgal”, mely utóbbiba beletartozik a családja, a különféle intézmények, kórház, intézet, iskola, úttörőtábor és az ezekkel járó felnőttvilág összes bornírtsága, mindennapi diktatúrája, a nekik kiszolgáltatott gyermekek fölötti teljhatalmuk gyakorlásának sivár és rémisztő hétköznapjai.
A könyv közvetlen indíttatását, szüzséjét Sajó László így foglalta össze egy interjúban: „A regény a gyerekkorom egy évét, az 1965/1966-os tanévet öleli fel, tízéves voltam ekkor és ez az év arról nevezetes, hogy ugye ekkor volt ’56 tízéves évfordulója, ekkor volt az első táncdalfesztivál, a londoni focivébé és ekkor küldtek el engem Kőszegre az internátusba. Tízévesen még nem tudtam, hogy ez az intézet az Ottlik-féle iskola, ez csak jó pár évvel később derült ki számomra, amikor először olvastam a regényt. Óriási hatással volt rám, ekkor jöttem rá, hogy hoppá, hát én ismerem ezt az épületet, a főallé, a lépcsők, hogy melyiken menjen fel az ember, hogy a szabadság enyhe mámorát megadja, a hálótermek, az ebédlő, mind mintha rólam szólt volna. Ekkor éreztem először, hogy meg kell írnom ezt az egy évemet az intézetben, hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy az Ottlik-féle iskolában tanult. A hatvanas években ez már nem katonai iskola volt, hanem bentlakásos gyógypedagógiai intézet, ahova engem a beszédhibám, a dadogásom miatt küldtek. Mi az ország másik végében, a Zemplénben, Tolcsván laktunk, onnan fizikailag is nagy megpróbáltatás volt elkerülni Kőszegre. (…) A könyv egy tízéves gyerek elbeszélése.”
Vagyis az érett szocializmus világában járunk, vállalati beutalóval, ostoba jelszavakkal, az NDK-s Berlinbe vezető jutalomutazással. Ekként a kis emlékirat nemcsak egy kisfiú nevelődési regénye, hanem társadalomábrázolás is, amolyan részleges korkép. És a gyerekkori napló mellett eredeti, vagy azt legalább is ügyesen utánzó dokumentumokat is kapunk: a szülők és a kisfiú levélváltását, eredeti helyesírással, nem nyomtatott, hanem folyó betűkkel. És mindezekhez egy harmadik réteg társul: a szöveget minduntalan megszakítják azok a kiejtési jelekkel ellátott beszédgyakorlásra szolgáló példamondatok, amelyeket a kisfiúk gyakorolnak beszédjavítás órán. Az efféle példamondatok mellett: „Ázsiában az elnyomott népek hősi harcot vívnak az imperialisták ellen”, ilyenek állnak: „Zsibongva hadával a völgyben alant, Ali győzelem-ünnepet űlet”. Szóval nagyjából teljes a körkép.
De Sajónak mégsem sikerült tökéletesen megvalósítani elképzelését. És ebben éppen a látszólag nagy ötlet, az Ottlik-regény felidézése a hibás. Mert bizony nagyon hiteltelen és egy tízéves gyerek szellemi horizontját messze meghaladó bölcselkedéseket kapunk az Iskola a határon olvasása közben. A kisfiú folyton idéz a regényből, állandóan összeveti éppen aktuális helyzetével az ott olvasottakat, és ez egy ideig érdekes és hiteles. Persze kevesebb sokkal több lenne. És amikor ennek örvén felnőttes megállapításokat, elemzéseket olvasunk, kedvünk alábbszáll. „Én is úgy érzem hogy az intézetben de akár Tolcsván is sőt egész Magyarországon ’a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik’.” Vagy amikor Otttlik arról ír, hogy Medve kezenyoma örökre ottmaradt a vécéfalon, a passzust így kommentálja a 10 éves gyerek-olvasó: „Hát nem örökre még 43 és fél évig se bírta ki. De már régebben eltüntették amikor a vécét átépítették. Nincs olyan hogy ’örökre’ és ezt szerintem az író is tudta hogy el fog tűnni. Csak azért írta hogy lássa az olvasó hogy a valóság és amit leírunk az nem esik egybe.” Persze, nem esik egybe, de ez a mondat, mintha egy kicsit a szerző megelőlegezett védekezése is lenne az olyan kritikusi aggályok ellen, mint ami éppen itt és most olvasható. De a formaprobléma azért ilyen könnyen és kissé nyeglén nem oldható meg, és Ottlik könyve inkább gátja lesz az önálló alkotásnak, mint segítője vagy jól szuperáló ugródeszkája.
Egyébként minden látszat ellenére a könyv voltaképpen egy sikertörténet elbeszélése. Mert szenvedései és gyötrelmes élményei után a kisfiú kitűnő tanuló lesz, egy gyermekeknek kiírt irodalmi pályázat nyerteseként eljut Berlinbe, visszakerül a „normális” iskolába, és az első nap, leküzdve pokoli gátlásait, sikerül majdnem dadogás nélkül felelnie a tanár egyik bornírt kérdésére. Ez a kisfiú be akar illeszkedni a világba, bár erős a gyanú, hogy útja majd a művészet felé vezet, amely éppenséggel elválaszt a világtól. Nem tudni, mi lesz a folytatás. De remélhetőleg választ kapunk majd egy következő memoár-kötetben.
Vö. Rácz Péter: Ex libris
"Egész életemben a gyerekkoromat írom" / Beszélgetés Sajó Lászlóval