 Menesi Attila: A good-bye kontextusa (részlet) |
„Először is: ez a »terem«, amelynek neve majdnem hosszabb, mint maga a helyiség, méreteit tekintve jellegzetes kisgaléria…” – határozza meg a helyet Szabó György 1974-ben az Élet és Irodalomban, Kondor Béla, Melocco Miklós és Pásztor Gábor kiállítása alkalmából. A Dorottya Galériának nem változott azóta az alaprajza, hiába készült arra a Műcsarnok, hogy az egész épületre kiterjedő felújítási és korszerűsítési munkálatok a kisgalériát is érintik majd. Igaz, ha jól értelmeztem az alaprajzot, az átalakítás nem is lett volna feltétlenül előnyös, mert az utcafront felé megkurtították volna a teret a kávézó kedvéért, és a hátsó traktus irányába négyzetesre kiegészítve kompenzálták volna az elvett szakaszt. Így a tér transzparenciáját biztosító nagy üvegfelület, amelyet sokszor marketingeszközként használtak a kurátorok, jelentősen csökkent volna. Minden esetre a változás elmaradt, mert az épület vagyonkezelői joga átkerült az V. kerületi önkormányzathoz, a galéria jövője pedig a májusi újranyitást követően is bizonytalan maradt.
 Nemes Csaba: Lappangó festmény |
A Műcsarnok az év végéig Köztes idő címmel öt kiállításból álló sorozatot rendez az 1957 óta kiállítóhelyként működő teremben, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a galéria múltjának a tudatosítása pozitívan befolyásolja a további sorsát. Az Angel Judit által rendezett nyitó kiállítás egyszerre protest esemény, konceptuális műegyüttes és kutatói program, de mindenképp a kurátori munka egyik eminens példája. Ritkán fordul elő, hogy kiállítási koncepció ilyen szervesen igazodjék a kortárs művészet működési mechanizmusaihoz (adott esetben zavaraihoz), hogy szűkebb tárgya (itt: a galéria megmentése) történetileg is alaposan meg legyen indokolva, és hogy a művek sem szervetlenül lógnak a túlságosan laza kurátori elképzelésben, hanem pontosan megfelnek neki.
 Katarina Šević: Amit látok, megvakíthatja (video) |
A három művész, Katarina Šević, Menesi Attila és Nemes Csaba munkájának bevezetőjeként Angel Judit bemutatja a Dorottya Galéria publikálatlan történetének eddigi kutatási eredményét, amelyet tanítványaival közösen állított össze. A falra helyezett plakátmásolatokból kiderül, hogy a kötelező, hivatalos körökön kívül a hetvenes évekkel kezdődően a fiatalok, mint például Lakner László is kiállíthattak a Kulturális Kapcsolatok Intézetének galériájában. A kiállítások pontos kronológiája (1957-től 2008-ig), amely három évtized művészetéhez szolgálhat érdekes adalékokkal, helyben olvasható, akárcsak a Frank János, Schneller János, Németh Lajos írásaiból és interjúiból összeállított szöveggyűjtemény, amelyhez a Dorottya Galéria szervezeti és működési szabályzatának részletei és sajtóvisszhang-másolatok tartoznak. A kritikákból olyan galéria képe rajzolódik ki, amely számos magyar művésznek jelentett pályakezdőként bemutatkozási lehetőséget, mert a Műcsarnok mint „a reprezentatív kiállítások helyszíne” még nem fogadta be őket, de nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy kamarateremként, egyes fejlődési szakaszok bemutatására használják. Csak néhány név a kiállítók közül a ’70-es, ’80-as évekből: Klimó Károly, Fajó János, Lakner László, Kemény György, Kőnig Frigyes, Kovács Attila, Rajk László. Később pedig annak a három művésznek is többször volt itt kiállítása, aki művével most a galéria történetére vagy aktuális helyzetére reflektál.
 Katarina Šević: Amit látok, megvakíthatja (video). Forrás: www.mucsarnok.hu |
Katarina Šević videomunkája (Amit látok, megvakíthatja, 2009) felismerhetően a Dorottya Galériában készült, jövő-menő, hurcolkodó, furcsaságokat művelő, fiatal férfiszínészek részvételével. A kurátor interpretációja szerint „a videó modellszerű helyzetet teremt, mely egymásra vonatkoztatja a kiállítóteret és a színpadot, szimbolikus elemek használatára és a jelenségek rétegződésére épül. Az eredmény korántsem egyértelmű, éppúgy, mint a szerző és generációjának a rendszerváltás előtti korszakhoz fűződő távolságtartó, de mégis empatikus viszonya”.
Nemes Csaba ebből az alkalomból több verzióban megfestette a galéria portálját. Végül a filmes jelenetre emlékeztető, kocsmavörös változatot állította ki.
Menesi Attila projektje az intézmény szervezeti-politikai környezetét nem választja külön a benne zajló művészi tevékenységtől. Munkájának része a Dorottya utolsó, 2008-as kiállításának óriásgraffitije, Kovács Budha Tamás műve, amelyet részletként, tulajdonképp romként tartott meg, kiemelve a galéria történelembe csúszó emlékezetéből. A falfestmény búcsúszavát körbefestve olyan freskótöredéket hozott létre, amely önmagában képes fölidézni a jelenlegi, megoldásra váró, bizonytalan helyzetet. De mellékletként tartozik hozzá az intézményi fenntartóval folytatott levelezés és a galéria ügyében érintett szereplőktől (Belváros-Lipótváros polgármesterétől a minisztériumi osztályvezetőn keresztül a kurátorig) kölcsönkért, tárgyalóasztal körül elrendezett székek. Azokat a személyeket jelentik, akiknek a döntésére várunk. Sok szék van, pedig nem is adott mindenki kölcsön.
A kiállítás 2009 június 14-ig látogatható.