 Radnóti Miklós |
A díszterem előtti lépcső tetején az első műsorszám, az irodalmi beszélgetés három szereplője (Szabó T. Anna, Schein Gábor, Tarján Tamás) fogadja az érkezőket, mintegy vendéglátóként – talán a tumultus miatt alakult így, de ettől mintha megérkezettség, nem pusztán ittlét volna a közönség állapota. A személyes hangvételű beszélgetés során számos probléma merült fel az életmű utóéletét illetően: mennyiben jogos a korpusz ideológiailag is motivált szétválasztása a fiatal, pajzán Radnóti kevéssé fontos és a mártír Radnóti szakrális értékű szövegeire? Mi a szerepe egy Radnóti-versnek akár egy mai holocaust-megemlékezésen? Mitől olyan jól idézhető Radnóti egy-egy sora? Schein a nagyrabecsülés gesztusai mellett fenntartásait hangsúlyozza a Nyugat és a korabeli Horatius-fordítások nyelvét kritikátlanul átvevő Radnótival kapcsolatban, illetve rámutat az életmű lappangó egységének néhány tettenérhető mozzanatára: a fiatal Radnóti is datálta a verseit; a bukolika esetenként kétes stíluselemei az életmű bármelyik szövegében átfordulhatnak revelatív költői élménybe. Szabó T. benyomásaiból az életvidám, pajzán „kerti költő” Radnóti képe bontakozik ki.
 Schein Gábor |
Mondani sem kell, a fentiek magukban is önálló konferenciát érdemlő kérdések – egy órában inkább csak körvonalazódnak a lehetséges válaszok. Radnóti fölött nem lehet ironizálni, idézi Tarján az egykori kutatót, Merczel Tibort – különös módon a kérdések mély megoldatlansága és az ezen az estén is száműzött irónia mellett mégis a virrasztást indító beszélgetés derűjéről, már-már vidámságáról számolhatunk be. Talán a felolvasott Radnóti-szövegek (a teljesség igénye nélkül: Őrizz és védj; Béke, borzalom; Este a kertben; Szerelmes játék) intimitásának is köszönhető, hogy a költő ezen az estén mintha legyőzné a Költőt; mindenesetre az emlékezés személyes feladata mögött méltó helyükre kerülnek a számon tartott, de gyanakvással kezelt történelmi konstrukciók. Mintha Radnóti halála is a rilkei saját halál lett volna.
A virrasztás tárlatvezetéssel folytatódik, rögtön a beszélgetés és az átcihelődés után. Talán magában, talán Radnótiban nem bízott a Petőfi Irodalmi Múzeum, mindenesetre a közönség nem igazán tudta, hogyan is fogadja Varga Katalin aprólékos és korrekt, körülbelül háromnegyed órás ismertetőjét: az épp szóban forgó dokumentumot nézze-e mintegy századmagával pár négyzetméternyi helyen – vagy az egyébként koherens és követhető beszédet hallgassa-e inkább, jobb híján elképzelve a beszédben épp felemlített tárgyakat. Magunk a szégyenlősen körbesomfordálók többségben lévő táborát gyarapítottuk, vagyis néztük, amit lehet, igyekeztünk figyelni, amire lehet, de aztán valamelyik érzék mindig elnyomta a másikat.
 Bálint András |
A kiállítás hű a bevezető beszélgetés légköréhez: belépve a teli szájjal nevető, fehér inges Radnóti fogad. Amint arra kicsit számítottunk is: újra megcsodálhatóak Radnóti gyöngybetűi, pár soros életrajz mutatja be a legjobb barátokat (Kárász Judit, Tolnai Gábor, Baróti Dezső, Ortutay Gyula). A legemlékezetesebb talán a Szalai Gábor cikkét hordozó újságkivágás: Költők a szögesdrót mögött – a bori deportáltak verseiből (Temesvár, Déli Hírlap, 1944. október 5.) – a gimnáziumi órán arról nem is volt szó, hogy többen írtak verseket Borban (Radnóti két verse: Az alvó tábor; A la recherche mellett Mária Béla, Justus Pál, Halász Jenő szövegeit közölte a lap). A cikk megemlíti, hogy az akkor még élő Radnóti hollétéről a nemrég kiszabaduló költők nem tudnak semmit – döbbenetes pillanatfelvétel akkor is, ha maguk a versek hullámzó színvonalúak. A retorizált indulat akár az egész tárlatot is magával ránthatná: „Ki élni fog, öklének éljen! / Bűntárs az is, ki megriad. / Vaddá vertek. Embernek lenni / ráér, ha akar, a fiad.” (Mária Béla) – de a kompromisszumképtelen vitalitás másutt olvasható, radnótis szólama erősebb ennél: „a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom […] a zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, életileg) hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy Meizlernek, Féjának vagy Sós Istvánnak.”
 Balázs Elemér Group |
A szavalatok előtti szabad sávban Radnóti-versek filmre vett előadását láthatjuk a kivetítőn. Ötletes a kézikamera alkalmazása, a be-bedőlő kép családi videót idéző hangulata illik a Fanni-versekhez. A befejező műsorszám kevéssé kitalált. A zenekar (a Balázs Elemér Group, a Triton és Vázsonyi János) nem nagyon látszik az oszlopok között, a projektor képe épp nem fér ki a falra, így Radnóti feje a szögletes lépcsőkben megtörő térre vetül. Maguk a szavalók (Hámori Gabriella, Pálmai Anna, Bálint András, Fekete Ernő, Fenyő Iván és Kamarás Iván) is mintha hakniszerűen állnának a feladathoz. Fejből talán egy-két vers megy, a tekintet március tizenötödikét idézően mered a semmibe, mintegy a sorvéget jelezni, merthogy egyébként a papírra tapad, a röpke színpadon felejtődéseknél talán csak a letudtuk összemosolygása kínosabb, tulajdonképpen minden vers után… A kamera nem nagyon veszi tudomásul, hogy a szavalónak teste is van: a profilból vett Madonna-arc és a nem túl éteri Radnóti-szövegek kevéssé illenek össze. Néhány szavalat így is élményszámba ment: Bálint profin rezignált Tajtékos ege, Kamarás drámai Erőltetett menete, és itt-ott a kamera is megtalálta a tartalmasabb közvetítési módot (Huszonnyolc év).
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Radnóti Év gyűjtőlapon olvashatják.