 Zambrzycki Ádám |
Zambrzycki Ádám és Gergely Attila nagyjából fele-fele részben osztoznak a műsoridőn, s bár fel-feltünedeznek egymás blokkjában is, a színlapról való idézet, miszerint az előadást „több hónapos, komoly és igen megerőltető munka” előzte meg, valójában fricska: együttműködésről beszélhetünk, közös műhelymunkáról aligha. Ami egy előadás erejéig mégis összeboronálni látszik kettejüket, az a Frenák Társulathoz kötődő közös táncos múlton kívül az, hogy Gergely az általa rendezett szólórészben itt-ott ugyanúgy humoros, gúnyos, parodisztikus hangvételt használ.
Zambrzycki a Megasztár és Megatánc típusú, tehetségkutatónak álcázott pénzcsörgetős televíziós showműsorok kritikájára hegyezi ki mondanivalóját. Beáll a fénykörbe, lenyom egy rövid táncetűdöt, majd kiül oldalra a „zsűriszékbe” és ízekre szedi a látottakat. Szándékosan túlkarikírozott mutatványait hasonlóan túlzó szövegekkel bombázza szét. Hosszadalmas, általánosságokkal teli, álesztétizáló s gyakran fárasztó humorú fejtegetéseit persze nemcsak a bulvármédiának címzi. Burkoltan odapörköl vele a szakkritikának is.
Zambrzycki kezdi a játékot: a nézőtér felől érkezik sietve, de még civilben, megjátssza, hogy elkésett, aztán rögtön magyarázkodni kezd, hogy egy olyan előadást fogunk látni, amelynek az eleje az elején, a vége pedig a végén lesz – amivel úgy körülbelül be is lövi a darab verbális humorszintjét. Fényváltás következik, és máris fekete pólóban, kisnadrágban, lakkcipőben és hosszú szárú piros zokniban parádézva hangos cha-cha-cha! kurjantásokkal a tánc alaplépéseit próbálgatja. Izeg-mozog minden porcikája, grimaszol, vadul dobálja a hátsóját, teszi-veszi magát, s a következő pillanatban pedig már ott ül nyeglén, keresztbe vetett lábakkal a túloldalon és sorolja kritikus észrevételeit: „Jó, jó, hogy belakod a teret, de hiányzik belőle a dráma!”
 Jelenetkép |
Zambrzycki ennél persze sokkal terjengősebbre fogja a magyarázatot, mindenesetre saját okítását megszívlelendő a következő képben már kötélként hurkolódik a piros zokni a nyakára, ami hamarosan szembekötősdi kelléke lesz, míg végül visszatalál a szereplő lábára. A „zsűri” viszont kérges szívű és kérlelhetetlen: ha van dráma, akkor hiányzik a szöveg, ha van szöveg, akkor… Valami baj mindig akad. Ennek ellenére van, ami elnyeri a tetszését: az alig pár néptánclépésből és csapásolásból összerittyentett fürge idétlenkedés, mert abban összeér „az EU meg az ősi magyar gyökerek”. Aztán egy kötélhúzó-kötéltáncos szám után, amit Zambrzycki természetesen nem a levegőben, hanem a földön ad elő, Gergely első jelenete következik a 2007-es Én-ek… a tű fokán című opuszból, amihez a „zsűri”, ha másért nem is, hát a két szerzői rész összekapcsolása végett éppúgy kommentárt fűz, mint a sajátjaihoz.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
„Születés processzus”, adja Zambrzycki a tudóst, miután a testszínű alsót viselő Gergely egy fél színpad hosszúságú, sejtelmesen megvilágított textil(szülő)csatornán keresztül, ólomlassúsággal haladva világra pottyantja magát. Érdekes látni, ahogy egy, mégcsak nem is goromba megjegyzés nyomán az eredetileg véresen komolyan vett és látomáserejűnek szánt kép rögtön idézőjelek közé kerül. De nem ez az egyetlen ilyen jelenet Gergelynél – viszont ez az egyetlen, amit Zambrzycki kommentál. Így a többi, ugyancsak katarzisra apelláló kép megmarad annak, ami: bombasztikusnak tűnő, ám végtelenül üres teátrális gesztusnak. Ilyen például az akasztásos jelenet, amikor Gergely a hóna alatt hevederrel rögzítve hosszan csüng krisztusi pózban a plafonról, miután kirúgta maga alól a széket, vagy a szintén ikonografikus beállítású hangulatkép, amikor egy nézőt a színpad közepére vezet, leülteti egy székre, majd Piéta-pózban a lány ölébe fekszik.
A legfeljebb a szép férfitest demonstrálására alkalmas melodramatikus eseménysort megelőzően viszont Gergelyt is többször elkapja a humorizálhatnék: előre jön a színtér széléig, a nézőtér kivilágosodik, ő pedig hajlong, flittert szór és ünnepelteti magát. Majd Zambrzycki első jelenetére utalva világhírű kínai kortárs táncost alakít, aki bizonyosan tudja a cha-cha-cha autentikus lépésvariációit, közben pedig álkínaiul gagyarászik barátja „tolmácsolásában” – nos, ez az a pillanat, amikor elvesztem minden bizodalmamat az előadásban, kisiskolás ostobaságnak tartom ugyanis, ha valakit az anyanyelve miatt figuráznak ki a színpadon.
Az előadás Zambrzyckinek áll jobban, határozottan illik rá a táncos-komikus szerep, elevenében is van, bár – az Így írtok ti mintájára készült – színpadi szkeccsei akkor lennének igazán kacagtatóak, ha humoruk tűpontos és kigrammozott volna – s trivialitásokról szólva nem süppednének bele olykor maguk is a triviális humorba. Gergely újabb bőrt húz le régebbi munkájáról – ezennel reméljük: utoljára. Annak pedig, hogy mikor látjuk végre táncolni is e két remek táncost, talán csak isten a megmondhatója.
Vö. Tóth Ágnes Veronika: Ha a másik is te vagy
Ádám Kata: A kritika kritikája
A dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform 2011. január 20-21-22-i teljes programját ide kattintva érheti el.