A remek kísérőszövegből (Lampert Vera kisesszéje) többek közt azt is megtudhatjuk, hogy a „mikrokozmosz” szónak két jelentést tulajdonított Bartók: „Értelmezhetjük úgy is, mint egy kis világot képező, különböző fajta darabok sorozatát, vagy pedig úgy, mint zenei világot a kicsiknek, a gyermekeknek.”
A Mikrokosmosnak már első füzetében ilyen címekkel találkozunk: Hat unisono dallam, Hangismétlés, Szinkópák, Imitáció tükörképben, Kánon az alsó kvintben, Dór hangsor. Amiből egyértelműen következik, hogy a zeneszerző zongoratechnikai alapvetés mellett, a zene lényegének megismertetését is feladatul tűzte ki mind magának, mind a tanulóknak. Nem véletlen fogalmaztam így, hiszen aligha kérdés, hogy minden tanítás tanulás egyben, és Bartók nem szégyelli bevallani, hogy amikor Péter fiának elkezdte írni a kis etűdöket: „én is sokat tanultam ebből a kísérletből”.
De mi a zene lényege? Mi a zene? Voltaképpen erre a kérdésre ad speciálisan bartóki feleletet a hat füzetből álló sorozat.
Legelső szinten a zene talán nem más, mint különféle rendszerbe foglalható dallamok halmaza, amelyeket hangszeres tudás nélkül is képesek vagyunk leénekelni. (Nem meglepő ekkor Bartók megjegyzése a Mikrokosmos előszavában: „Minden hangszertanításnak tulajdonképpen a tanulók énekeltetéséből kellene kiindulnia”.) Jönnek tehát a hangnemek vagy hangsorok, eleinte csak a népdalosak, pentatóniában gyökerezők, és ahogy a kezdetben csak öt ujjat mindössze egy kvintnyi ámbitusig igénybe vevő melódiák bonyolódnak, úgy jut el a tanuló a bevett dúr-moll rendszeren át egészen a plagális hangnemekig (líd, dór, fríg, stb.), majd a kromatikáig és az egészhangú skálákig. Hogy Bartók kialakította a maga senki másra nem jellemző kromatikáját (az aranymetszés szabályai, illetve a Fibonacci-számsor alapján) illetve diatóniáját (a természetes felhangsorból), azt már Lendvai Ernő alapvető kutatásaiból is tudjuk. A Mikrokosmosban mindez dióhéjban benne foglaltatik. Vagyis az európai nép-és műzene hangrendszerei mellett a sajátosan és unikálisan bartóki hangrendszerek is megszólalnak a mű lapjain: a makrokozmosz benne rejlik a mikrokozmoszban. És persze fordítva.
A dallamvilághoz társulnak a ritmusképletek, és a szabályos, páros illetve páratlan ütemezésen át megint jellegzetesen bartóki ritmusalakulatokig kerülünk: a Hat tánc bolgár ritmusban (amelyeket persze könnyebb bolgár ritmusú gyakorlatok készítenek elő folyamatosan a korábbi füzetekben) az egész széria utolsó szava és minden értelemben csúcspontja. Technika nélkül természetesen nincs művészet, és az olyan feliratú darabok, mint például a Téma és fordítása, Ostinato, Staccato, Négyszólamúság (és persze sorolhatnánk még) éppen a látszólag száraz zeneszerzési technika és az invenció egyesítését példázzák magas fokon. És persze a zene lényegéből nem hiányozhat a némileg irodalmi ihletésű költészet sem, a programzene bizonyos értelemben, és az olykor mellbevágóan ötletes vagy lírikus címek a muzsika kissé meseszerű világába vezetik a növendékeket: És összecsendülnek-pendülnek a hangok…, Báli szigetén, Mese a kis légyről, Paprikajancsi, Dallam ködgomolyban.
 Kocsis Zoltán |
Vagyis úgy tűnik, a Mikrokosmos Bartók legszemélyesebb és egyben legszemérmesebb vallomása mestersége és művészete alapjairól. Személyes, mert eredendően kisfiának készült, és a 153 darab mindazt tartalmazza, amit a zeneszerző pályája során elsajátított; a Mikrokosmos „mindazon zenei és technikai problémáknak szintézise, amelyeket a korábbi zongoraművek felvetettek és néhány esetben csak részben oldottak meg”, írta Bartók. És szerfölött szemérmes, mert ezt a roppant tudást és fantáziát egy látszólag mezei zongoraiskola keretében próbálta meg elmondani, a pedáns pedagógus maszkjába bújtatva a komponistát. Így keletkezett a 20. század talán legeredetibb zenei vállalkozása.
Kocsis Zoltán Bartók-felvételei már legalább húsz éve etalonnak számítanak, és Somfai László joggal írhatta, hogy Kocsis Bartók-sorozata nem más, mint „hangzó kritikai kiadás”. Persze a Mikrokosmost nem hallgathatjuk a hagyományos módon, az első két-három füzetnek csak kis létszámú darabjai élvezhetők a tanulószobán kívül. De a IV. füzettől már szinte csak nagy zenét hallunk folyamatosan. Kocsis képes rá, hogy leküzdje a sok kis apróság egymásutánjában fenyegető hallgatói unalmat; félelmetes változatosság, sokszínűség, lendület, líra, ritmikus átszellemültség, megszállott kottahűség jellemzi játékát. Nyilvánvaló, hogy számára nincs kis feladat, és hogy minden egyes apróságot a lehető legkomolyabban vett – azaz úgy állt neki egy 20 másodperces egyszólamú etűdnek, mintha a 2. zongoraverseny eljátszásra készülne. Ennél magasabb fokú és termékenyebb alázat és azonosulás aligha gondolható el – Kocsis mintegy Bartók reinkarnációjaként zongorázik ezen a két CD-n is.