Vajon melyik hangszer a legújabb, amely a mai szimfonikus- és kamarazenekarokban, illetve az általuk játszott repertoárban meghonosodott, és szólójára elsőrangú műveket írnak? Némi gondolkodás után biztos sokan kiegyeznénk Adolphe Sax 1846-ban bejegyzett találmányával, a szaxofonnal, de már az is olyan régen elfogadott tagja a zenekaroknak, hogy egyszerűen nem jut eszünkbe, hogy e téren bármiféle revolúció megtörténhet. Erre tessék, itt a Transfiguratio című lemez, amely a Budapesti Fesztiválzenekar klarinétosának, Kiss Gy. Lászlónak a szólóanyaga! Ha nem olvassuk el a borítót, garantálom, senki nem találja ki, milyen hangszeren játszik a lemezen Kiss Gy., sőt, még úgy is tűnhet, mintha több hangszert vett volna birtokába, és mindegyiken elképesztő átéltséggel és virtuozitással adná elő a kizárólag számára írt – többnyire – remekműveket. Több, zenei tudására büszke ismerősömnek, sőt, gyakorló muzsikusnak mutattam meg a lemezt, és kértem, találják ki, milyen hangszer viszi a prímet. Oboa, kürt, fagott, szopránszaxofon, trombita, klarinét, fuvola, kaval – találgattak barátaim. Mivel én tudtam, hogy milyen hangszerről van szó, csak egyszerűen ámultam azon, hogy egy valójában jól ismert instrumentumnak mennyi rejtett arca tárul most elénk: számomra legtöbbször az angolkürt gyönyörű nazális hangját idézi Kiss Gy. előadása, de a helyzet nem ennyire egyszerű. Gyakran hangról hangra változik a megszólalási karakter, nem beszélve arról, hogy összességében mégiscsak olyasmit hallunk, amit eddig soha. Nem kertelek tovább: a tárogatóról van szó.

Kiss Gy. László

Azt a hangszert, amit ma tárogatóként ismerünk, 1896-ra, a Milleniumra készítette el Schunda József. A Rákóczi-kultusz fellángolásának idején valami olyasmire vágytak, ami hűen idézi a kuruc-korszakot, és lényegében senkit nem érdekelt, hogy a korabeli tárogatósíp egészen más volt, mint a megszületett tárogató. Előbbi a mai zurna rokona volt duplasíppal, míg Schunda találmánya a klarinét nyelvsípos fúvókaszerkezetével azonos, ám felépítményében inkább a szaxofonhoz és oboához hasonlít – mondani sem kell: ezért hangjuk is eltérő. Schunda célja az volt, hogy a tárogató betagozódjon a hagyományos hangszerek sorába, hiszen az akkor elkövetkező új évszázad muzsikájában például az angolkürt mellett az oboa, vagy a trombita mellett a szárnykürt ugyanolyan jól megélt, ahogy a klarinét mellett megélhetett volna a tárogató. Csakhogy nem így lett, aminek több oka is van: a tárogató sokáig megrekedt a cigányzene az irredenta- és kuruc témájú dalok repertoárjában, s hozzá nem akadt olyan művész, aki kellő technikai képzettség mellett, a klasszikus előadói habitust is elsajátította volna. Továbbá a szűkös, gyakran álnépies repertoár miatt egyfajta, jellegzetesen rusztikus hangzás társult a tárogatóhoz és ezt közel 120 évig nem is igazán jutott eszébe senkinek újraértékelni. Talán a dzsessz egy-egy jelentősebb képviselője tett azért, hogy a hangszer az őt megillető helyre kerüljön (Magyarországon Borbély Mihály; a törtető avantgárd oldaláról pedig a nagy újító, Peter Brötzmann – ebben az interjúban beszél arról is, hogyan talált rá a tárogatóra). Kiss Gy. László ebben a kiüresedett környezetben kezdett el valami olyasmit, ami a Transfiguratio lemezhez vezetett, és amit nyugodtan nevezhetünk az új évezred egyik első, jelentős magyar zenetörténeti momentumának.

Kiss Gy. már 1999-ben kiadott egy tárogató-lemezt, aminek folytatásaként most összegyűjtött a tárogatót a lehető legtöbb oldalról bemutató 8 művet. Közreműködik az Auer Vonósnégyes, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, valamint különböző hangszerpárosításokban Árendás Péter 3 húros brácsán, Lelkes András nagybőgőn és Simon Beáta hárfán. A szólótól a relatíve nagyobb apparátusra írt művekig kóstolhatjuk végig, miképpen uralja a teljes hangképet, vagy hogyan illeszkedik bele és bujkál az imitációs formák között a tárogató. A lemez külön erénye, hogy a forradalmian új megszólaltatási technikát és az eddig soha nem hallott tárogató-hangszíneket mint szükséges kellékeket kezeli, és a hangsúlyt kizárólag a zeneiségre, a gyakran ultramodern művek precíz, forrásértékű megszólaltatására fekteti. Pedig Balassa Sándor háromtételes szólódarabja vagy Tóth Armand hárfával duózó, a hellén aranykort újraértelmező, modális Négy Pindarosi éneke önmagában alapjául szolgál annak, hogy ódákat zengjünk a mostantól bizonyítottan legösszetettebb hangú fafúvósról. Kiss Gy. hallhatóan állhatatos munkájával egyelőre azt érte el, hogy itthon, de talán a világon sincs más előadóművész, aki hozzá hasonlóan tudná megszólaltatni a tárogatót. A tónusok nem csupán regiszterenként változnak; a dinamikai szintek, a tempó és bizony, a zenekarral interferáló hangzás is újabb és újabb karaktereket hoznak felszínre, míg a különös sotto voce (folytott hang) hihetetlen selymességet kölcsönöz az előadásnak.

A Transfiguratio lemez (amelynek címadó darabját Könczei Árpád írta tárogatóra és vonósnégyesre) hivatkozási alapja lesz ezentúl a hangszer művelőinek, hiszen – ahogy a cím sejteni engedi – itt valóban átváltozás történt: egy hangszer szerepe értékelődött újjá. Mindazonáltal nem lehet elmenni amellett, hogy Kiss Gy. előadásával, a darabok megválasztásával is a kánon megváltoztatására törekszik. Könczei másik darabja, a Székely ördöngös, vagy Kovács Béla záró kompozíciója, az Egy kis balkánzene klasszikus keretek közé tereli a hagyományos népzenei tradíciókat (például a háromhúros brácsa bevonásával, és a rubatón is túlmutató szabad, elbeszélő jelleggel). De megemlíthetjük Matthias Kadar Rêve című, vonószenekarra és tárogatóra írt darabját, amelyben valahol a Lohengrin nyitánya és Ligeti Atmoszférák című kompozíciója keveredik, mikor megszólalnak a vonósok tremolói. Ezen a lemezen a dzsessz, a népzene, a kortárs- és városi műzene keveredik a klasszikus muzsika tradícióival, de mégsem ismerünk hagyományokra. Ennek oka a tárogató, aminek ugyan ismerjük a tradícióját, de így, ilyen környezetben eddig még nem hallhattuk.