Akárcsak az előző, ugyancsak vaskos, összegző kötete, amely 2006-ban jelent meg, Poszler György hetvenötödik születésnapjára. Az új mű tematikájában, módszertanában, konklúzióiban talán még tágabb horizontú, szerkezetében még kimunkáltabb, mint a megelőző könyv. A lehető legnehezebb utat választotta Poszler, mikor ciklusokba rendezte a hatalmas anyagot. A különböző időben született írások tartalmi-tematikai rendben követik egymást, ám a fejezetek karakterét nem feltétlenül az elemzett tárgy hasonlósága adja, hanem a gondolkodás kohéziója, analízis és bölcselet olykor távoli összhangjai. Egymást is értelmezik-erősítik így az írások. Reflektálttá lesz a gondolatmenet, s a ciklusok érintkezése kirajzolja a nagyobb egészről szóló teóriát.

Az új kötetben felerősödik a teoretikus-összegző és a vallomásos vonulat. A szerző szellemi (és valóságos) utazásai közepette visszatér szülőföldjéhez, az életmű spirituális-egzisztenciális alapjaihoz. A megtartó haza, Kolozsvár és Erdély szellemi életéhez, Márton Áron püspök legendájához és példázatához, Meltzl Hugóhoz, a korai összehasonlító irodalomtörténetet-elméletet alkotó erdélyi filozófushoz. A házsongárdi temető szellemi orientációt jelölő nagyjaihoz – és a Farkas utcai hársakhoz. Meg a gondolkodói oeuvre alapzatát jelentő bölcselőkhöz és művészekhez: Marcus Aurelius elmélkedéseihez, Francis Bacon és Michel de Montaigne esztétikai elméletéhez, Lukács kritikai marxizmusához, Goethe, Babits, Szerb Antal, Márai, Nemes Nagy Ágnes és mások műveihez. S polemikus éllel, főként a vitákat elemezve, a népi-urbánus vita forrásaihoz és dokumentumaihoz, a harmincas-negyvenes évek útkereséseihez és tévelygéseihez. Az utóbbi gondolatkört felölelő fejezet írásai kivételesen izgalmas lapjai a kötetnek, egyúttal pontosan rajzolják meg Poszler elemzői-kutatói-tudósi arcélét: a historikus megalapozottságot, az anyagkezelés szikár rendjét, a tárgy megragadásának sokszólamúságában is megnyilvánuló komplexitását. Berzsenyi irodalomtörténeti-szellemtörténeti helyének vizsgálatát példának okáért a népiek-urbánusok polémiáinak „hatszoros tükrében” végzi, s miközben Szabó Dezső, Németh László, Féja Géza, valamint Füst Milán, Szerb Antal, Fejtő Ferenc vonatkozó munkáit hasonlítja össze, árnyalt és finomszerkezetű képet ad a kor szellemi arculatáról. „Hat Berzsenyi-kép – írja. – Körülöttük variációk a magyar irodalomtörténetre, nemzeti sorstörténetre. Bennük – bőségesen – mítoszok és magyarázatok.”

Poszler gondolkodói alapállása mindvégig egyértelmű: ahogy maga is vallja, a historicista iskolákon nőtt fel, a pozitivizmuson, szellemtörténeten, marxizmuson: „tanulva-tagadva, elfogadva-vitatkozva, azonosulva-eltávolodva.” Szellemi útkeresését, alkotói módszere kikristályosodásának állomásait a mozgásfolyamatokat is érzékeltetve mutatják be a kötet írásai. A tudományos értekezések éppúgy, mint az esszék vagy az esszépublicisztikához közelítő dolgozatok. A könyv kitüntetett műfaja, s Poszler gondolkodói habitusának talán legsajátabb leképezője a filozófiai fogantatású nagyesszé – lehetőséget ad a szerzőnek a szellemi horizont maximális kitágítására, s az elemzett tárgy érzéki birtokbavételére. Közben rendre feltárul gondolkodásának historikus-teoretikus hátországa, s a vizsgált mű, személyiség vagy irányzat szenzuális karaktere. A műelemzésekben: hallatlan finomság és originalitás. A portrékban: érzéki plaszticitás. A teoretikus munkákban: történetfilozófiai megalapozottság.  Mindez plasztikus-érzéki esszényelven formálódik meg a kötetben. Poszler tömören, nyelvi sallangok nélkül fogalmaz, sokszor lakonikus tőmondatokban. Stílusa fölismerhető jellegzetes szófordulatairól, mondatfűzéséről, gondolat- és mondatritmusáról. A kötet írásai nagyobbrészt nemcsak szakemberekhez, hanem a művelt olvasóhoz szólnak. Aki, ha belemerül a szövegek olvasásába, hamar megtapasztalja, hogy a nyelv ereje, a gondolkodás logikája „sodorja magával”.

Végül néhány apró, főképp a kiadásra vonatkozó megjegyzés. A grafikailag egyébként szépen megtervezett, nagyalakú, súlyos könyvtest, a csaknem nyolcvan ívnyi textus tán megérdemelt volna két keménytáblás kötetet.  Elkelt volna a gondosabb korrigálás is (különösen a pompás előszóhoz méltatlanok a betűhibák), s úgy hiszem, hasznos lett volna kiadói jegyzetapparátusban közreadni az írások eredeti megjelenésének (netán korábbi kötetkiadásainak) helyét. Mindez azonban nem halványíthatja el az olvasói élményt: hatalmas tudásanyagot közreadó, lebilincselően izgalmas, megkerülhetetlen kötetet vehetünk kézbe.