Revizor: Korábbi munkáidban (például a Dybukkban és a Be Water My Friend-ben) is erősen jelen vannak a mitológiai témák és a halál, a halálon túli ittlét kérdései. A filmedben például Fekete Ádám karaktere azt mondja: „életen túli és létesülés alattijaink vannak”. A Pelléas és Mélisande-ban is ez ragadott meg?
Szauer Lilla: Érdekelnek az átszűrődések. Például a próbafolyamat közben olvastam Richard Brautigan Hogy el ne fújja mind a szél című könyvét, amiben van egy csodálatos leírás egy ötéves kisfiúról, aki végignéz egy temetést. Még mindenki alszik a házban, és ő nagy kínlódás árán odahúzza az ablakhoz a kisszéket, felmászik rá, és kinéz a redőnyön. Ez összefolyt a Maeterlinck által létrehozott sajátos tájjal. Mi van, ha ez a figura a Brautigan-könyvben igazából Mélisande temetését nézi? Az ilyen típusú átszűrődések egy idő után rendszerbe szerveződnek a fejemben.
Ennél az előadásnál a személyiségnek azzal a részével foglalkozunk, ami másfajta anyagból van, mint a többi. Amikor ez a másfajta anyag uralkodik, akkor olyan, mintha az emberben lenne még valaki, aki mást gondol, mint ő maga. Az emberben lakó másik ember gondolata pedig hamar elvezet az anyaság gondolatához. Így lett a Pelléas egy nagy anyatörténet. Azok a misztikus kérdések foglalkoztatnak, mint hogy például öröklődhet-e az ember halálvágya? Mindenki megmagyarázható dolgokat keres a színházban, miközben vannak dolgok, amik természetüknél fogva megmagyarázhatatlanok, ilyen például a halál, vagy az álmok. Valaki meghal, és aztán becsönget az ajtón… Az álomban ezt elfogadjuk, hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az álomban bármi megtörténhet. De ez a színházban sincs másképp.
A Pelléas és Mélisande olvasópróbája a Jurányi Ház udvarán
R: Milyen viszonyban áll az általatok létrehozott előadás és Maeterlinck eredeti drámája?
SzL: A drámát még Földényi F. László mutatta, és évekig velem volt, de nem tudtam pontosan, mit kezdjek vele. Az eredeti erősen egy szerelmi háromszögről szól, és ott Golaud agresszívabb alak, mint amilyen nálunk. Végig a Golaud-Mélisande viszony érdekelt, csak az közben erősen átalakult azáltal, hogy végül én írtam a szöveget. Amikor elkezdtem írni, akkor már megvoltak a színészek, így a darab rájuk is íródott. Az előadás a dráma nélkül is értelmezhető, de az eredeti ismerete ki tud nyitni új kapukat.
R: Az előadás ráadásul a te személyes élményedből indul ki. Ez milyen kapcsolatban áll azzal, ami téged a drámában megfogott?
SzL: Decemberben kórházba kerültem gyógyszertúladagolás miatt, ami nagyon érdekes élmény volt. Pokoli magyar kórház, ahol pelenkás emberek ébrednek fel a nap különböző szakaiban és próbálják összerakni, hogy hol vannak, mi ez a steril tér, ahol további kilenc emberrel vannak együtt egy szobában. De hazamentem, és mégis valahogy csodálatosnak éreztem a bent töltött időt. Pelléasnak van egy ilyen mondata: „Akkor megértettem, hogy a jó és a rossz olyan közel állnak egymáshoz, hogy egy ponton túl már képtelenség őket megkülönböztetni”. Ha az ember elmegy a falig, akkor onnan muszáj visszafordulni.
Fotók: Lázár Todoroff. A képek forrása: Trafó
R: Milyen volt egy ennyire személyes élményen alapuló előadás próbafolyamata úgy, hogy a csapat tagjaival most dolgoztok együtt először?
SzL: Az elején nagyon nehéz volt. Volt egy elvonulásunk Szigetmonostoron, és a színészek bármit mondtak a szövegről, az nagyon érzékenyen érintett. De ez elkerülhetetlen, ha az ember valamit bevisz mások közé. Az elemzés ebben a fázisban inkább torpedózáshoz hasonlított, hogy vajon én mire gondolhattam, amikor írtam ezeket a mondatokat. Ha előveszek egy drámát és megrendezem, akkor legalább nincs ott az, aki írta. Lehet egyenrangúan találgatni. Kárpáti Péter mondta azt, hogy itt most az a kulcs, hogy képes vagyok-e őket beengedni a saját világomba. Ahogy én be tudtam mászni Maeterlinck világába, úgy végül ők is be tudtak mászni az enyémbe. És ezt megható volt végigkövetni.
R: Akkor az, amit te elképzelsz, a többiek ötletei által formálódik folyamatosan. Mennyire tartottál ettől, illetve ők mennyire fogadták el azt, hogy a szöveghez máshogy kell nyúlniuk?
SzL: A szöveggel kapcsolatban elég könyörtelen vagyok. Ott minden ki van mérve dekára, de ha Szabó Tamás Bendegúz kitalálja, hogy agyagozni akar, akkor agyagozzon. Önálló emberek, és éppen emiatt szép, hogy mindenkinek megvan a saját dolga, és ez attól lesz végül egy, hogy egy térben vagyunk. Én vagyok az, aki a végén kimondja az áment, de tetszenek a vadhajtások. Ha értik a mondatokat, amiket ki kell mondaniuk, akkor nagyon rossz irányba nem tudnak kanyarodni. Olyan, mintha csinálnék egy négyzetet, ők pedig csinálnának belőle egy kockát.