A Renfield rendezője, Chris McKay és forgatókönyvírója, Ryan Ridley a képregényíróként is ismert Robert Kirkman ötlete alapján modern környezetbe helyezi Drakula és hűséges alattvalója, Renfield toxikus kapcsolatát, melyet aztán abszurd humorral és sokliternyi művérrel tálal. Az ígéretes koncepció — miszerint ne a félelmetes vámpír legyen a főszereplő, hanem a famulusa, Renfield — valahol a megvalósítás során félresiklott.
 Jelenetek a filmből |
Az előzménytörténetben McKay megidézi Lugosi Béla 1931-es Drakuláját: a gróf és Renfield egymásra találása fekete-fehér képekben pereg le előttünk, Nicolas Cage pedig egyértelműen lubickol a szerepben, amikor az általa oly nagyra tartott német expresszionizmusra jellemző színészetet hívja elő. Az Oscar-díjas színész karrierjében többször fordult a teátrális és dramatikus eszköztárhoz: számtalan film bizonyítja, milyen az, amikor tombol a ’Cage-rage’.
A Renfieldben szintén visszaköszön a heves gesztikuláció és az intenzív arcjáték, ami karaktere könyörtelenségével és vérszomjával összhangban van, ugyanakkor a film és a szereplők egy percre sem veszik komolyan magukat, ezért aztán Cage valahányszor színre lép, rettegés helyett nevetünk.
A Nicholas Hoult által alakított címszereplő az, aki fél a gazdájától, és az ő szemszögéből ismerjük meg az éppen gyengélkedő és foszladozó Drakulát. A furcsa pár átmeneti rezidenciája egy elhagyatott kórház New Orleans szívében. Renfieldnek ide kellene csalogatni a potenciális vacsorát, hogy Drakula ismét erőre kapjon és világhatalomra törhessen. A százéves kötöttségben önmagát elvesztő Renfieldnek egyre nehezebb teljesíteni Drakula kérését, így amikor egy párkapcsolati csoportterápián köt ki, ott őszintén, bár bizonyos részleteket elhallgatva mesél társfüggőségéről.
 A képek forrása: MAFAB |
A Drakula és Renfield közötti dinamika izgalmas helyzeteket teremt, és a „Hogyan szabaduljunk meg nárcisztikus társunktól?” problematika rengeteg humoros pillanatot szerez. Ha a film megmaradt volna ezen az intim szinten, nem lenne okunk panaszra, viszont McKay és Kirkman úgy gondolta, hogy a történetbe kellenek további karakterek és mellékszálak, mint amilyen a New Orleans-i maffia és a fiatal rendőrnő. Ez utóbbi a halott apjának szeretne bizonyítani, ám mivel erre nem kap lehetőséget, valódi bűntények helyett csupán gyorshajtókat igazoltat.
Ahogy a cselekmény halad előre és egyre több figura kerül a képbe, a Renfield groteszk miliője és vonzó premisszája halványul. Közben a mozi olyan szubzsánerekből vesz át elemeket, mint a rendőrfilm (buddy cop), a gengszterfilm, a romantikus komédia és a családi dráma. A kusza elbeszélést fokozza a 18-as karikát feljogosító vérengzés: repülnek a fejek és a végtagok, kilógnak a belső szervek és fröccsen a vér. A nem túl ötletes akciójelenetek viszont lelassítják a filmet és ez a másfél órás játékidőt a kelleténél jobban elnyújtja.
A film akkor működik, amikor Renfield belső dilemmáira fókuszál és az ő jellemfejlődését követi, mint például amikor egy hősies tett után ráébred erejére és elhagyja gazdáját. A csoportterápia vezetője és a résztvevői segítenek neki abban, hogy önálló életet kezdjen: saját lakás, új ruhatár és motiváló szövegek a falon.
A Renfield a harsány színészi alakításokkal együtt a képi és a zenei világában is az extravaganciát választja. New Orleans kék és sárga színekben úszik, a fontosabb helyszínek erősen stilizáltak és képregényszerűek, a zeneszerző Marco Beltrami pedig játékosan keveri a különféle stílusokat.
Nicolas Cage és Nicholas Hoult nem először forgattak közös filmet, a 2005-ös Az időjós című filmben apát és fiát alakítottak. A Renfieldben is remekül megtalálták a közös hangot, és számos szórakoztató momentum köthető a párosukhoz. Míg Nicolas Cage Bram Stoker klasszikus Drakula-figuráját hozza, addig Hoult Renfieldje leginkább az Eleven testek zombikarakterére emlékeztet. A további szerepekben a piperkőc és nyámnyila rosszfiút, Tedward Lobo-t Ben Schwartz formálja meg, míg az állandóan dühös és frusztrált rendőrnőt Awkwafina. Kár, hogy egyik karakter sem eléggé kiforrott ahhoz, hogy ne azt várnánk, hogy helyettük mikor lép újból színre a főgonosz.
Nicolas Cage hullámvölgyekkel kísért pályáján minden B-kategóriás filmre jut egy Mandy, egy Disznó vagy egy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya — csakhogy az elmúlt évekből említsünk néhány példát. A Renfield is ebbe a kategóriába tartozik, a színész élvezi, amit csinál és átlényegült előadásmódjával szórakoztat. Chris McKay filmje Cage és Hoult duójának köszönhetőn olyan horrorvígjáték, amelyre az apró hibái ellenére sem bánjuk meg, ha a borús áprilisi időben jegyet váltunk a moziban.