A képregény kiválóan alkalmas történelmi témájú történetek elmesélésére, ráadásul elkészítése nem kerül milliárdokba, és nincs szükség hozzá többezer statisztára. Franciaországban jó ideje a legnépszerűbb zsánerek közé tartozik, évente százával jelennek meg a legkülönbözőbb történelmi korokat megelevenítő képregényalbumok. Itthon ettől messze vagyunk, még a legnagyobb jóindulattal is maximum másfél tucatnyit lehet ebbe kategóriába sorolni, de ebben már benne vannak a történelmi hűségre csak korlátozottan törekvő westernek és Asterix-történetek.
Hazai készítésű történelmi képregényt pedig még kevesebbet találunk, ám jó hír, hogy a számuk néhány évvel ezelőtt elkezdett növekedni, és úgy tűnik, a lendület tartós lesz. Ebben az örvendetes fejleményben a kulcsszerep a Képes Krónikák Kiadóé, amely elsősorban történelmi, azon belül is főleg magyar történelmi tárgyú képregényeket ad ki. Németh Levente és Mészáros János egy közös munkával, az Imre herceg sorsán elgondolkodó Királyok és Keresztek ciklussal jelentkezett először, majd belevágtak más szerzők műveinek közreadásába is. 2022-ban három kötetet jelentettek meg, a második világháborús témájú Öreg Tigrist (író és rajzoló Pozsgay Gyula), a tatárjáráshoz kapcsolódó Farkasnak foga közt című történetet (rajzolók Pásztor Tibor és Várai Artúr, író Mészáros János), végül pedig írásunk témáját, az egyik aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly holttestének viszontagságos megmentéséről szóló képregényt, amely a napokban válik elérhetővé a szélesebb olvasóközönség számára is.
A Hosszú az út hazáig a történelmi témájú képregények azon alkategóriájába tartozik, amelyet talán legjobban kedvelek. Ebben a fajta történelmi fikcióban egymás mellett szerepelnek valós személyek és kitalált figurák, keverednek a megtörtént és elképzelhető események. Nem akarja felülírni a történettudomány által feltárt tényeket, nem szegődik valamiféle emlékezetpolitika kiszolgálójává, ugyanakkor felkelti az olvasó érdeklődését az adott kor iránt.
Az enyémet mindenesetre sikerült, és kifejezetten élveztem annak a kihámozását, hogy mit lehet igazolni a Mervorious álnév mögé rejtőző, de valószínűleg profi író által elmesélt, hitelesnek tűnő történetből, és mi az, ami csak a sztori dramaturgiáját szolgálja. Nem akarom elrontani senki szórakozását, nyomozza ki maga, akit érdekel a dolog – csak annyit árulok el, hogy van benne ilyen is, olyan is.
 |
A történet Szegeden indul, kilencven évvel az aradi vértanúk kivégzése után. Magyar Lászlót, a Délmagyarország szerkesztőjét egy öreg cigányasszony keresi fel azzal, hogy elmondaná neki Leiningen Károly holtteste elrablásának igaz történetét. Cserébe annyit kér, hogy majd az ő haláláról is számoljon be az újságíró. Ez a találkozás adja a képregény keretét, a drámai, sőt tragédiába forduló kalandot azonban megszakítja néhány olyan jelenet Leiningen és özvegye múltjából, amelyről csak egy mindentudó narrátor számolhat be. Ezekre a flashbackekre kétségtelenül szükség van annak megértéséhez, hogy miként vált a német származású katonatiszt magyar hazafivá.
Bár ezek a beékelt oldalak megtörik a történet szerkezetét, a rajzi megvalósításnak köszönhetően az egyre borzasztóbb és sötétebb, erőszakos fordulatokat a harmóniát és a boldogság reményét hordozó családi eseményekkel ellenpontozzák. Ezekben a részekben a képek statikusabbak, a színező által választott tónusok megnyugtatók.
Van egy másik jelentőségük is a történetet megszakító közjátékoknak. Magyar olvasóként magától értetődőnek vesszük, hogy kik a képregényben csak utalások szintjén megjelenő gonoszok, kik tehetnek arról, hogy a főszereplők rákényszerülnek a megvesztegetésre, a bujkálásra, az életveszély vállalására. Az útitársak párbeszédeiből egyértelműen kiderül a személyes indíttatás, a szeretett és tisztelt halott meggyalázása fölött érzett felháborodás. A korábbi események felidézésével élesedik a kép, világosabbá válik az a kibékíthetetlen ellentét, amely a legplasztikusabban Leiningen császárpárti nagybátyjának dühös kirohanásaiból érzékelhető. A nemzetté válás kitüntetett, kulcsfontosságú momentumáról van szó, amikor mindenki állásfoglalásra kényszerült. Azok is, akik sosem gondolták, hogy erre sor kerülhet, azok is, akik el sem tudták képzelni, hogy létezik más vélemény is. Amikor döntenie kell, az ifjú Leiningen magától értetődőnek veszi, hogy magyarként viselkedik, noha még mindig alig ismeri választott új hazája nyelvét.
A képregényben az idősebb Leiningenen és a cinikusnak ábrázolt hóhéron kívül a kérlelhetetlen és feldühödött abszolutista hatalom arctalan, a vértanúért minden áldozatot vállalóknak nem vele, hanem az általa elszabadított, kegyetlen és kiszámíthatatlan erőkkel kell megküzdeniük. Ellenben a Leiningenék által megbízott cigányvajda, Tarandafir és kísérői, akik nem mind azok, aminek elsőre látszanak, egyszerű eszközökkel, de pontosan kidolgozott, elszánt és a konkrét történelmi körülményeket kevésbé ismerők számára rokonszenves karakterek.
A történet alapja mindenképpen valós, a rokonoknak pénzért kellett megvásárolniuk a jogot, hogy Leiningen és a többi tábornok holttestét eltemethessék. Hogy ez pontosan milyen módon történt, nem lehet pontosan tudni, a korabeli dokumentumok ellentmondásosak, engednek némi szabad teret az írói fantáziának. Ezt használja ki Mervorious, aki nyilvánvalóan elvégezte a házifeladatát, és minden rendelkezésre álló forrást elolvasott. Izgalmas akkor lesz egy elmesélt történet, ha drámai fordulatokkal tömjük be a biztosan ismert, száraz tények között felfedezhető lyukakat – lényegében itt is ez történik.
Az íróval ellentétben a képi megvalósításért felelős alkotókat jól ismerik a hazai képregényeket nyomon követő olvasók, hiszen a többnyire a Brazil művésznevet használó Tebeli Szabolcs a Bürokraták című sorozatával már 2007-ben elnyerte az Alfabéta-díjat, majd a Kittenberger-ciklus epizódjaival két további alkalommal, 2017-ben és 2022-ben, Pilcz Roland pedig mind saját képregényeinek (Kalyber Joe, YKX-Yorn Kayrah Xemovrah), mind amerikai kiadóknál megjelent sorozatoknak a színezésével szerzett nevet magának.
Bár nem ez az első olyan képregény, amelyet külső felkérésre készít, érzésem szerint ezzel a munkájával Brazil szintet lépett. Ez ugyanis egészen más jellegű történet, nem a fantázia világában játszódik, és a komor hangulatból következően semmi helye benne annak a játékosságnak, amely a rajzoló egyik jellemző erénye. Előző próbálkozása ebben a történelmi zsánerben (A Seuso mozaik című képregény egyik epizódjában) kevésbé volt meggyőző, mostanra viszont jóval magabiztosabban kezeli a drámai eszközöket. Nem lennék meglepve, ha ő lenne a következő magyar rajzoló, aki kiléphet a nemzetközi porondra, és felkérést kaphat egy külföldi kiadótól, csatlakozva olyan alkotóinkhoz, mint Futaki Attila, Farkas Lajos, Németh Gyula, Tondora Judit és László Márk.
A Hosszú az út hazáig pedig Pozsgay Gyula Öreg Tigrisét követve esélyes lehet egy külföldi megjelenésre – véleményem szerint egyértelmű, hogy eléri a frankofón piacokon elvárt színvonalat.