Horváth M. Judit fotóművészete az utóbbi másfél évtizedben új irányt vett. A Balogh Rudolf-díjas fotográfus férjével, Stalter Györggyel együtt (főleg roma) szegénytelepeken készített fotókat a nyolcvanas években. Ezekből született a Más Világ című anyag, mely több tárlaton is szerepelt, valamint könyv formában is megjelent. Horváth látásmódját azonban már ebben az időben is fokozottabb líraiság, szubjektivitás jellemezte, mely a kétezres évektől készült munkákban válik igazán dominánssá.

Csalóka látszat volt a címe a 2009-es kiállításának, melyben már markánsan jelen vannak azok a témák, tárgyak és motívumok, melyek azóta is alkotásmódjának a középpontjában állnak. Hétköznapi, olcsó, nem ritkán giccses tárgyak kerülnek a fotográfus tekintete elé, melyek különös átlényegülésen mennek keresztül: kiemelődnek a mindennapi, megszokott környezetükből, és kicsit szürreálissá válnak. Az alkotó maga írja erről az anyagról: „Származásomból, lelki alkatomból, nem utolsó sorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a Valóság és a Mese szorosan összefonódik, a köztük levő szűk mezsgye átjárható. Könnyedén lépek át egyikből a másikba, és e kettős létállapotból fakadó bizonytalanságomból születnek képeim. A Mágia, a valóság megváltoztatásának képessége a gyűjtögetéssel kezdődik, tárgyaim körülvesznek, együtt élek velük akár hosszú évekig, személyes, furcsa kapcsolat alakul ki közöttünk, és egy napon a fotográfia eszközeit használva váratlanul és irányíthatatlanul megszületik a bennem élő kép.”

A 2012-es Privát képek című anyagban volt először látható az az akkor már több éves projektje is, melynek fókuszában a saját teste állt. Saját öregedő, beteg teste, melyet félelem és álszemérem nélkül mutatott meg a világnak. Ahogyan Gács Anna írja róla és a szintén a saját betegségét és testét dokumentáló Jo Spence-ről: „A képeknek tehát egyrészt kritikai és emancipációs funkciójuk van, másrészt pedig performatív erejük: visszaveszik a saját testet a kiszolgáltatottságból, visszaillesztik az önéletrajz szövetébe, újraintegrálják biográfiai, társadalmi összefüggéseibe”. Minden hamis esztétizálás nélkül rámutatnak, hogy az emberi test, a női test ilyen: az időnek és a betegségeknek kiszolgáltatott. Megrendítő, de egyszersmind felszabadító képek ezek.

Horváth M. Judit tárlatain azóta is rendre ezek a témák térnek vissza: tárgyak, (élő és halott) állatok valami furcsa, légies, meseszerű lebegésben, valamint saját maga, a saját teste és arca. A technika is változott: az alkotó mobillal fotózik, mely végtelen számú kép létrehozására nyújt számára lehetőséget. Fotó-irkafirkáknak, mindennapjai képnaplójának nevezi ezt az alkotási módszert, mely töméntelen mennyiségű képet eredményez. A feladat tehát a válogatás, melynek a végén 35 kép került be az Apu kabátja című tárlat anyagába.

A galéria két termében két, némileg eltérő, bár egységes koncepcióba illeszthető anyag kapott helyet. Mindkettő a fentebb taglalt látás- és gondolkodásmódot követi, csak a belső teremben kiállított képek kisebbek, fekete-fehérek, a külsőben pedig nagyobbak, és többnyire színesek, bár köztük is van fekete-fehér.

Ami azonnal szemet szúr a kiállítás látogatójának, az az önarcképek sokasága, színesben és fekete-fehérben. Az is világos azonban, hogy korántsem napjaink nárcisztikus szelfi-iparáról van itt szó, hanem az öndokumentáció penzumáról. A megmutatkozás kényszeréről. Minden öncélúság, pláne öntetszelgés nélkül. Ezek a fotók nem a tökéletes, pózokba merevedő, a nagyvilág tetszését elnyerni akaró önportrék. Ezek egy idős, saját magát, saját arcait bátran, félelmek nélkül felvállaló nő képei. Aki ilyen is, meg amolyan is. Nem a szépet keresi, hanem a hiteleset.

A hitelesség ára azonban az artefaktum. Az arc maszkká válik. Ahogyan Belting írja: „A portré paradox módon csak azáltal ragadhatja meg az arcot, hogy maszkot állít elő róla. […] A portréban ugyanis az eleven maszkot (arcot) egy élettelen váltja fel, mely nem az életet, hanem csupán az élet jeleit hordozza.” Horváth M. Judit nem fél megmutatni a saját kendőzetlen esendőségét, törékenységét, és szemlátomást az sem érdekli, hogy bármiféle szépségideálnak megfeleljen.

Ezek az arcok néhol kísértetiesek, néhol komikusak. Az utóbbiak közé tartozik a piros alapszínű, csókra csücsörítő szájú önarckép, mely fölött egy plakát lóg a felirattal: „szeretet”. Az előbbiek közé pedig az éles, kíméletlen fényekkel dolgozó fekete-fehér portrék, melyek túl is vannak exponálva, kiégnek az árnyalatok. Az alkotó nem kíméletes magához; a lehető legelőnytelenebb fények, beállítások között is vállalja a saját arcát, saját, önmagától elidegenített arcát. Melyet műalkotássá, maszkká formált. Különösen hátborzongató az a kép, melyen neccharisnyát húz a fejére: az arc merev, szinte halott, kísérteties, túlvilági.

Kiemelt helyen látható egy triptichonként is értelmezhető képhármas: két önarckép között egy zellerről készült fotó. Az előzőeken az alkotó ugyanabban a ruhában, ugyanabban a beállításban van jelen, csakhogy az egyiken csukott, a másikon nyitott szemmel. Mindkettő láttán az lehet az érzésünk, hogy ezt az arcot, ezt a tekintetet láttuk már: a legendák, mítoszok bölcsének arca ez, melynek a pillantása nem tűri a mismásolást, a hazugságot, hanem nyíltságra, számvetésre késztet. Kik vagyunk, miért és hogyan. Nehéz eldönteni, hogy a két arc közé helyezett zellerportré ironikus távlatot ad, vagy ellenkezőleg: még inkább felerősíti a mellette levő képek imperatívuszát.

Nem csupán a zellerfotó kapcsán juthat a szemlélő eszébe, hogy akár az is lehet, hogy van isten, és ez az egész világ, amelyben élünk, valamilyen teremtő műve. A gyökerek, a kitüremkedések játéka olyan, mintha valóságos műalkotásokat látnánk. De ugyanez lehet a benyomásunk az állattetemek, a vadul burjánzó repkényindák láttán is: mintha egy nagy, ismeretlen művész alkotta volna őket. Pedig mindez nem más, mint egy mobiltelefon, és egy profi tekintet a kijelző mögött.

Fotó: Horváth M. Judit

Akár perverziónak is tűnhetne a művész vonzódása a halott állatok iránt, de aligha erről van szó. Inkább arról, hogy intenzíven foglalkoztatja a mulandóság természete, az élő és a halott jelenléte ebben a világban. Az állattetemekről készült fotók méltósággal ruházzák fel a halott állatot. Esztétikai minőséget kap, egyedivé és egyszerivé válik. Mint ahogyan a mindennapos, hétköznapi tárgyak is: az apa kopott kordbársony kabátja, vagy az olcsó, giccses műanyag papucs. Személyes aurájuk, kisugárzásuk van; egy élet szerves részei.

A tárlat látogatójának akár az az érzése is lehet, hogy betolakodó ebben a mélységesen intim és személyes univerzumban. De az is azonnal világos, hogy mindennek dacára itt nem provokációról van szó. Ami itt falra került, az mind az önmegfejtés vágyáról és bátorságáról tanúskodik, mely vállalja a saját test, a saját arc esendőségét, kiszolgáltatottságát. Mindeközben rácsodálkozik a világra, annak alkotóelemeire, melyek romlandóságukban, vagy akár holtukban is szépek. Úgy, ahogyan vannak. Ahogyan ő maga is van, a saját teste, a saját arca.

A kiállítás megtekinthető 2024. április 11-ig.