Bár a Hócipő főszerkesztői stallumát immár jó ideje nem Farkasházy Tivadar viseli, hiszen a nyomtatott változatot Farkasházy Mimi, míg az internetes kiadást Farkasházy Benedek jegyzi, azért a lap létezésének első számú aktora máig az ismert humorista. Közéleti működése, masszív nyilvánosságbéli jelenléte, éves szárszói rendezvényszervezése már önmagában jelentékenységet kölcsönöz személyiségének, s meghatározó szerepéről árulkodik Nem értem című rovatának szünetlen és kiemelt jellege, terjedelme a Hócipő hasábjain. Okkal-joggal fordulhatunk hát e rovathoz, hogy belőle a szatirikus kétheti sajtótermék kulturális többlettermeléséről, s egyszersmind a lap sajátszerű profiljáról információkat szerezzünk.
 Farkasházy Tivadar |
Meglehet ugyanakkor, hogy az utolsó esztendő Farkasházy-termése csak részben tekinthető reprezentatívnak. Mert jóllehet írásain korábban sem ömlött el a napsugaras derű és a kacajos jó kedély, ám Farkasházy 2007-2008-as cikkeit gyakorta egyenesen a humortalan rossz közérzet uralja. Ennek ugyan nyilvánvalóan lehetnek/vannak össztársadalmi okai is, ám a kisebb-nagyobb zavargások és a belpolitika hiszterizálódásának egyéb tünetei csak másodlagos jelentőségűnek tetszenek a Magyar Rádió új vezetésétől elszenvedett – vélt vagy valós – magánsérelmekkel, s a törlesztés elhatározott szándékával szemben. Így ezt a – nem feltétlenül közérdekű – témát tárgyalja a 2007-es 13. lapszám (címlapfotóval), majd a 14., a 18., s jelentős részben a 21. és 23., valamint a 2008-as évfolyam 2. száma is. Mellékhadszíntér gyanánt, de ide számítható még a 19. lapszám György Pétert támadó írása csakúgy, mint az Index ellen lefolytatott perről beszámoló 25. szám. Ez utóbbi egyszersmind arra is halványan utal, miszerint egy szatírában utazó íróember nem feltétlenül viseli jól a támadó gúnyt. (Pár évvel korábban az ÉS egyik karikatúrája láttán fenyegetett perrel Farkasházy, s akkor csak Megyesi Gusztáv kérésére állt el e lépéstől.)
Más szempontból persze nagyon is reprezentatívak ezek az írások, hiszen Farkasházy mindahány stílusjegye megmutatkozik bennök. Elsősorban a polihisztori, vagy legalábbis kultúrhistórikusi ambíció, ami sokszor oly erőltetetté teszi cikkeinek irályát, hiszen a nem interiorizált, lexikális ismeretek írásban szintúgy leckefelmondásnak hatnak, akár élőszóban. Mindazonáltal így is hasznos történeti adalékokat szemelgethet a figyelmes olvasó – hiába, okosodni akár még a történelem tankönyvekből és a bédekkerekből is lehet. (A körültekintés azért indokolt, hisz néha pusztán csak közkeletű tévedéseket ismétel el a népszerű humorista, mint például amikor a “szürke eminenciást” Richelieu bíborossal azonosítja.)
A hiperszemélyesség, a személyes ismeretségek obligát fölemlegetése ugyancsak állandó stílusjegy gyanánt vehető. Ám az ismeretség bizonyítása gyakran meddő, s nem terjed túl a névdobálózás és relációfitogtatás zsánerén. Erre is hozhatunk egy példát a lap 2008. IV. 9-i számából, ahol is a 75 esztendős Konrád Györgyöt méltatta írásában Farkasházy. Ez tán azért is megfelelő mintául szolgálhat, hiszen itt egyúttal a Hócipő kulturális jellegének kidomborodását is nyugtázhatjuk. Nos az írásban az alábbi tényközlések fedezhetők fel: a szerző már akkor elolvasta A látogatót, amikor az még nem volt divatban (Kertész Imre Sorstalanságát szintén); Konrád György halk szavú ember, s többször vendégelte a szerzőt; együtt tevékenykedtek a Demokratikus Chartában; ott volt még Kerényi Imre és Hegedűs Zsuzsanna is, de őket a szerző már akkor is gyanakvással szemlélte. Ennyi.
Kétrészes cikkünket abban a reményben fogalmaztuk, hogy vizsgálódásunk végeztével megnyugtató magyarázatra leljünk a Hócipőnek nyújtott miniszteri támogatás dolgában. Eredménytelenül: a magyarázatot a jelek szerint máshol kell keresnünk, a kritikai-esztétikai elemzés sajna nem visz közelebb bennünket a megfejtéshez.
Kapcsolódó cikkünk: László Ferenc: Nehéz szatírát írni? I.