Hetényi Zsuzsának május második hetében két könyvbemutatója is volt. A Magyar Tudományos Akadémia elegáns nagytermében ismertették meg a közönséget Nabokov prózájáról szóló orosz nyelvű monográfiájával, a Margó Feszten pedig egy saját tapasztalatairól szóló könyvvel. A kettővel együtt teljes a kép, az egyik a tudományos életmű része, a másik pedig az életről szól, amelyből az kisarjadt.

A Nyugati, Keleti története ötven éve kezdődött, amikor Hetényi társaival együtt egyetemi részképzésre indult a Szovjetunióba. Mivel szakdolgozatát Iszaak Babelről akarta írni, ezért választotta magának tanulmányai színhelyéül a déli kikötővárost, amelynek nevét akkoriban, ahogy mindenki más, oroszosan: Ogyesszának ejtette. A szovjet birodalom határvidékére kerülve – Ukrajna neve is egy ilyen jelentésű szóból származik – felnyílt a szeme a szovjet valóságra. Akik Moszkvában, a fővárosban vagy Nagy Péter északi fővárosában töltötték sztazsorként (részképzősként) az idejüket, még elhihették annak a korabeli orosz slágernek a szavait: „Lakcímem nem házszám és nem utcanév – címem a Szovjetunió”, az ukrán tagköztársaságban már nem.

A birodalom határvidékén hamar kigyógyulhatott az ember a hivatalos propaganda keltette illúziókból. Nemcsak a piszkos kollégiumban, a svábbogarak nyüzsgése közepette, a halál előszobájának tekinthető kórházakban, hanem a helyi emberekkel való kapcsolat révén is. Hetényi hamar szerelembe bonyolódott, majd házasságot kötött egy egyetemi társával, így eljutott  külföldi diákok számára tilos helyekre is. Például a disztópikus panelvárosba, Krivoj Rogba – itt született pár évvel később Ukrajna mai elnöke, Volodimir Zelenszkij, – és félhalott falvakba is.

Itt döbbent rá arra – a zsidó-jiddis kultúra tárgyi és szellemi javainak eltűnése kapcsán –, hogy a  sokat emlegetett lenini nemzetiségi politika nem más, mint a kisebbségek sajátosságainak eltüntetése és beolvasztása a „szovjet nép” masszájába. Ennek az elméletét is ez idő tájt dolgozta ki az SZKP KB.

A könyv első része a hazautazással fejeződik be, a második rész ötven évvel később veszi fel a fonalat Oroszország Ukrajna elleni „speciális hadműveletével”. A két rész között eltelt ötven évbe belefért két házasság, két gyermek születése és felnevelése, több monográfia – elsősorban két nyelv és két kultúra határvidékén alkotó szerzőkről, pl. Babel, Nabokov – több igényes műfordítás, rengeteg konferencia, egyetemi oktatás és egyéb.

2022 tavaszán világossá vált, hogy „a szovjet birodalom visszaépítésének és a határok átrajzolásának hagymázas terve újraéled.” Az Oroszországra figyelők és az orosz nyelvet értők persze látták korábban is a figyelmeztető jeleket: az eurázsiai gondolat állameszmévé izmosodását, a kijevi Rusz rekonstrukciójának igényét Putyin 2021-es dolgozatában, ahol már az ukrán nép és az ukrán nyelv létezését is kétségbe vonta. Azzal viszont nagyon kevesen számoltak, hogy az újraegyesítést Putyin és köre fegyverekkel kívánja végrehajtatni. Ürügyül az ukrán „nácik” állítólagos gyilkos tetteit hozták fel, azt hirdette, ellenük kell, úgymond „honvédő háborút” folytatni.

A harc 2022. február 24-i megindulása után szinte azonnal elkezdődött a civil lakosság menekülése. Sokan a városokból községekbe utaztak, de a legtöbben nyugati irányba indultak. Záhonynál léptek át a szomszédos Magyarországra, utána többnyire a fővárosba, Budapestre vezetett az útjuk. Hetényi Zsuzsa már március 4-én kint volt a pályaudvarokon, először a Nyugatiban, aztán a Keletiben. Önkéntesként, ingyen tolmácsolt, nem sajnálta az idejét, hajtotta valami, ahogy mondja, nem racionális segíteni akarás. A Nyugati pályaudvaron szervezettebben mentek a dolgok, az átépítés alatt levő Keletiben rosszabbul. Itt meg is halt egy ember az első napokban, mivel nem volt defibrillátor.

Aztán egyre több lett a menekülő, egyre zavarosabb a helyzet. Vegyes nemzetiségű családok, emberek jöttek biometrikus útlevél, sőt mindenféle útlevél nélkül. „A rendőrség középkedves és propasszív”. Egyre többen érkeztek betegen, covid, influenza, egyéb fertőzésekkel. Az érkezők nem voltak beoltva, gyakran a segítők is megkapták a betegséget. Nem volt könnyű az új jövevényekkel, sokan közülük még azt sem tudták, hogy már átléptek egy államhatárt, kevesen beszéltek európai nyelveket. Egy világbirodalomban szocializációdott polgár ignoranciája veszélyes lehet. Vagy nem: itt a két nő esete, akik nem fogadtak el vidéki szállást, csak budapestit, abból is csak luxuskategóriájút, és arroganciájuk jutalmaként meg is kapták. Voltak, akik többször fordultak a pultoknál, kilószámra vitték az adományokat. Még tolvajok is akadtak. Egymástól loptak és a segítőktől. Fáradtak az önkéntesek, fogyatkozott a türelmük.

Néha nem könnyű megítélni a helyzetet. Itt van a „mászkálós bácsi” esete. Három napon át utazott ide Harkivból a hatvanas férfi, nyugtalan volt, feszült. Megijedtek tőle, mert pánikrohamot kapott. Bevitték a kórházba, benyugtatózták. Végül egy Szlovákiába induló vonatra tették.

Közben nem állt le az élet, folyt az egyetemeken az oktatás, vizsgáztatás, kutatás. A kötet harmadik része arról szól, mennyire változtatta meg Putyin „hadművelete” a tudományos életet. Mindenekelőtt a kölcsönös bizalmat rombolta. Sorra mondták le az amerikai, nyugat-európai kutatók a részvételt oroszországi konferenciákon, még a zoomos közvetítésűeket is. A következő lépés várhatóan az lesz, hogy a nemzetközi együttműködésben készülő projektekből kizárják az Oroszországban élő tudósokat.

Nem mindegy persze, melyik tudományterületről van szó. A nemzetközi együttműködés megszűnése katasztrofális lesz az oroszországi természettudományok és műszaki tudományok számára, évtizedekre visszavetheti az ország fejlődését. Ezt még a politikusoknak is be kéne látniuk. A leszakadás a világ tudományos vérkeringéséről már megkezdődött. A WeTransfer óriásfájl-küldő már nem áll az oroszok és a belaruszok rendelkezésére. A várt és ígért pdf-es küldemények helyett csak a szolgáltató levelét kapják: „fennáll a veszélye, hogy termékeinket és szolgáltatásainkat a háború érdekében használják fel, és ezt semmiképpen sem fogadhatjuk el.”

Hetényi körkérdést intézett orosz irodalommal és kultúrával foglalkozó kollégáihoz, mennyire változtatta meg életüket a putyini háború. Az Oroszországban élők rettegése még az optimistának szánt üzeneteken is átsüt. Akik más országban élnek, azoknak azonnali represszióktól nem kell félniük, de attól igen, hogy kutatásuk tárgya sokak számára érdektelenné válik. Egy nyugdíjas német professzor megállapításával szinte mindenki egyetértene: „Putyin háborúja pofon az orosz kultúra világméretű presztízsének.”

Ez meglátszik a fiatalok döntéseiben is. Magyarországon egyre kevesebben iratkoznak be orosz szakra, szinte hihetetlen, de mesterképzésre az egész országban mindössze egy-két ember. A fiatalok – a közvélekedéstől eltérően – az igazán fontos döntéseiket racionális alapon hozzák meg. Oroszország gazdasági, műszaki, kereskedelmi, sőt kulturális szempontból egyre kevésbé tűnik fontosnak, érdekesnek számukra.

Gondolatébresztő könyv Hetényi Zsuzsáé. A „birodalmak véres határain” kirobbanó konfliktusok érthetőbbé válnak, ha történelmi léptékben mutatják meg őket. Ha az orosz hódítási kísérlet hamar véget ér – erre, sajnos, fogy az esély –, akkor sem megúszható az azt követő „szörnyű kijózanodás”. Ha sokáig tart, akkor beláthatatlan a vége és a következményei.

A könyv adatlapja itt látható.