Ha a Szomorú dalok szimfóniája nem volna, bizonyára nem ismerik Henryk Górecki nevét a brit populáris komolyzenei rádió, a Classic FM hallgatói, és nincsenek a neve mellett milliós számok a hallgatottsági statisztikákban. Pedig Górecki, akárcsak két kortársa, Witold Lutosławski és Krzysztof Penderecki kiterjedt, színes életművet hagyott maga után, amelyből nem hiányoznak a klasszikus értelemben vett nagy művek, és nem elhanyagolható a lengyel népzenéhez, egyházi kultúrához és történelemhez fűződő szerves kapcsolata sem. Újító volt, ahogy Andrzej Panufnik vagy Grażyna Bacewicz. S ki sejtette volna, hogy a zeneszerzőt, aki az ötvenes évek végén Lengyelország legradikálisabb avantgárd komponistájaként lépett színre, idővel filmzenei egyszerűségű, melodramatikus szimfóniájáért bírálják vagy istenítik majd?
Alighanem későn érő gyerek volt. Apja egyszerű irodista a szomszédos vasútállomáson, anyja egy vendéglős lánya, akinek a családjában amatőr művészeket is találunk. Ide született Henryk Górecki 1933. december 6-án a dél-sziléziai kis faluban, Czernicán. A szerény körülmények között csak egy pianínó emlékeztetett a polgári világra, de Szilézia megtermékenyítő erővel hatott a lengyel, a cseh és a német kultúrák találkozási pontjaként. Szülei sokáig nem engedték zenélni a betegeskedő, gyenge testalkatú kisfiút, végül egy helyi amatőr polihisztor vette őt a szárnyai alá. De nem ez volt az egyetlen baj: egy négyéves kori csípőficam keserítette az életét, amit utóbb egy lelkiismeretes német sebész többszöri operációval tett elviselhetővé a háború idején. Bár a formatív évek nem minden esetben fontosak egy művész megértéséhez, a fentiek jól magyarázzák Górecki vonzódását a falusi, egyszerű emberekhez és a zenéjében is megjelenő szimpátiát a szenvedők iránt. Szilézia tájképe pedig talán a kompozíciókban megjelenő hegyeket, akcentusos ritmusokat, éles hanghatásokat, hegedűfutamokat. Hiszen a szerző neve is a hegyekre (górale) utal.
Górecki formális zenei oktatása későn, 1952-ben vette kezdetét, s ennek megfelelően az nem volt nehézségek nélküli. Tanítóként kellett dolgoznia, hogy megéljen, eközben hosszú próbálkozás után végre sikerült felvételt nyernie egy zenei iskolába, majd még egybe, ahol a zeneszerzés alapjait is megismerte.
A Katowice-i Zeneakadémián az egykori Szymanowski-tanítvány, Bolesław Szabelski volt a mestere, s bár előbb a neoklasszikus stílussal próbálkozott, Anton Webern hatására elkezdett kísérletezni a szerializmussal. Amikor 1958-ban Epitafium című darabjával először szerepelt a Varsói Ősz programjában, már a legradikálisabb fiatal komponistaként éltették. De nem is ez, hanem a két évvel később készült Scontri okozott szenzációt – amennyiben egy ilyen szűk körű, mesterségesen életben tartott színtéren ilyenről szabad beszélni. A Scontri olyan volt Górecki számára, mint a Tavaszi áldozat Stravinsky életművében, írja egy monográfus. Zenéje egyre több jegyét mutatta a Penderecki által is képviselt szonorizmus (hangszínközpontúság) irányzatának, de egészhangos és más ősi modális skálákkal is kísérletezett, mások kompozícióinak geometrikus felépítését hangsúlyozzák. Az biztos, hogy az élvonalban volt, és ezekben az években ismerkedett meg kora modernista nagyságaival, Pierre Boulezzel, Iannis Xenakisszal, és Karlheinz Stockhausennel. Legjelentősebb remekműve e korszakából talán a Refrén (1965), amely nem idegen Ligeti György túlvilági hangképeitől sem.
A hetvenes évekre Górecki eltávolodott a radikális modernizmustól, részben a hagyományos lengyel egyházzene és népzene hatására, s talán a történelmi idők változására is reflektálva. Azt a fajta avantgárd szellemet, ami nálunk tiltott volt a kemény diktatúra idején, a lengyel kultúrpolitika bátorította, mintegy kirakatként állította a nyugat elé. Másrészt Górecki közérthetőbb zenei nyelvének legfőbb hordozója az emberi hang lett, amely természeténél fogva közérthetőbb, egyszerűbb zeneszerzői attitűdöt igényel. Még Arvo Pärt és Terry Riley előtt Górecki merész lépéseket tett az egyszerű formák és harmóniák irányába. Szimfóniát írt Kopernikusz tiszteletére (II Symfonia Kopernikowska), első vonósnégyesét a Kronos Quartet rendelte meg tőle.
1977-ben született nevezetes III. szimfóniája, a Szomorú dalok, amelyben egy 15. századi lamentációt és egy fiatal lány által a Gestapo börtönfalára írt üzenetet zenésített meg három hosszú, lassan építkező, lírai tételben.
Górecki végül elutasította annak a lehetőségét, hogy újrahasznosítsa a sikeresnek bizonyuló, konszonancián és széphangzáson alapuló formulát. 1979-ben komponált Beatus Vir című oratorikus műve és a III. vonósnégyes elsőre egyszerű, lírai témával indul, majd fokozatosan válik zaklatott, elgyötört zenévé. Utóbbi művet csak 1995-ben jelentette meg a Kronos Quartetnek ajánlva. Góreckinek a siker nem szárnyakat adott, hanem időről időre megbénította.
1992-ben a Nonesuch Records kiadásában ugyanis megjelent a Szomorú dalok lemezfelvétele. Miután a Classic FM zenei szerkesztői felfigyeltek a dalra, és rendszeresen lejátszották a rádión, a felvételből sláger lett. „Egy szláv nyelven éneklő nő hangja szólt, és rögtön megragadott két, különböző irányú érdeklődést: a nyugati érdeklődés felélénkülését a posztszovjet Kelet-Európa iránt, és a posztideologikus generáció nyitottságát a homályosan spirituális megnyilvánulásokra” – fogalmazott Norman Lebrecht zenetörténész. A Szomorú dalokkal Górecki lett a II. világháború utáni korszak legtöbbet játszott „komoly” zeneszerzője, a brit slágerlistákon egy időben épp csak Paul McCartneyt nem sikerült megelőznie.
Bár a zeneszerzőn nem változtatott a kereskedelmi siker, ha más nem, annyi haszna volt, hogy vasfüggöny leomlása után Góreckinek sikerült kitörnie a kelet-európai „rezervátumból”, és nevét végérvényesen elhelyezték a nyugat és a kelet nagyjai, valahol Philip Glass és Alfred Schnittke között félúton. És még annyi, hogy házat építtethetett magának a Tátra lábánál, Zakopanéban. A nyilvános megjelenéseket kerülte, ismerősei szerint nemcsak a popkultúrát, a televíziót, hanem önmagában a modern életet is elutasította. Azt ígérte, hogy megírja legsikeresebb műve folytatását, de a IV. szimfónia csak vázlatokban készült el, végül fia, Mikołaj fejezte be. (A premierre a Los Angeles-i Filharmonikusokkal került sor a Disney Hallban, 2014-ben.) Utolsó két évtizedének alkotásai, mint a Kis rekviem egy polkáért, a Concerto-Cantata című fuvolaverseny népszerűbbek, mint korai művei. De semmi sem közelíti meg a nevezetes szimfónia népszerűségét, ami azóta felbukkant Peter Weir Félelem nélkül, Terence Malick Az élet fája és Paolo Sorrentino A nagy szépség című filmjében.
Henryk Górecki természetéből fakadóan kisebb teret foglalt el magának a lengyel kulturában, mint pályatársa, Krzysztof Penderecki. Bár volt professzora és rektora is a Katowice-i Zeneakadémiának – sőt, szigorú, de igazságot tanár sok kiváló tanítvánnyal –, hajlíthatatlansága nem engedte, hogy sokat forgolódjon politikusok között. 1979-ben viharos körülmények közepette hagyta ott az egyetemi pozíciót, hogy tiltakozzon, amiért a pártállam nem engedi meg II. János Pál látogatását a városban. Bár a Miserere a maga módján protestkompozíció volt, a műveiben nem politizált. 2010-ben, egy hónappal a novemberi halála előtt a legmagasabb kitüntetést, a Fehér Sas Rendet már a kórházi szobájában adta át neki az elnök felesége.
