A klasszikus regények szerzőjeként alkotó Hász Róbert, ahogy az a két előző detektív-regénye kapcsán is kiderült, elsősorban a történelmi témák iránt fogékony. A különböző históriai korszakok maguk is témák, majdhogynem szereplők az írásaiban; a szerző minden bizonnyal nagy és részletes kutatómunkával, komoly felkészüléssel állt és áll (ül) neki minden munkájának – írtam annak idején, az első két Fábián-kötet kapcsán, és áll ez a megállapítás a legújabb kötetre is. A részleteiben kidolgozott, a kor és a vidék miliőjét meg- és bemutató szöveg ezúttal is azt igazolja, hogy a szerző alapos munkát végzett. Mindez azonban kevés volna egy szépirodalmi igényű írástól, különben is, jó történelmi írás számos van, Hász könyve viszont regény, mégpedig általa is többször kijelentve a klasszikus, történetmesélős fajtából. Az első két kötetet meghaladva ez utóbbi a megformáltságával, a jó értelemben vett „csináltságával” többet ad, mint egy kalandos nyomozás története, és annál is többet, mint egy részleteiben is kidolgozott (mikro)történelmi tabló: a Fábián Marcell és a Hét Nővér egy szűk, de flexibilis térben játszódó lélektani kalandregény.
Jó értelemben vehető az említett formáltság, mert bár tetten érhető a szerzői szándék, ez nem azért van, mert a (detektívregény)zsáner működtetésének szándéka ütne át a regény szövetén, hanem mert Hász a regényalkotás vélt és valós szabályait úgy applikálja, hogy eközben a szereplők, a helyszínek és az idősíkok is szervesülnek. Nem csak úgy varrja el a szálakat, ahogyan az egy bűnügyi történettől várható, hanem regényként is befejezett a szöveg.
 |
Már a kerettörténettel arra hív, hogy kalandként tekintsen az olvasó a szöveg olvasására: egy levél, egy hosszú visszaemlékezés fogalmazódik, melyben a szerző újra és újra megszólítja a címzettet. Felé kommunikál, neki üzen. Reflektál a múltban történtekre, visszafogottan értelmez és magyaráz, de nem válik sem mindentudóvá és végképp nem mindenhatóvá. Mindezt a regény főhőse, maga Fábián nyomozó teszi – bár, ahogy említi, a felesége stilisztikailag javította, illetve színezte, öltöztette a szöveget –, a nem mindent tudó nyomozó: Hász egyik szellemessége ez a könyvben. A regény cselekménye két körös, benne egy nyomozás története, de ezt hordozza egy másik, az elbeszélő személyes története. A tulajdonképpeni szövegtest burka a nyomozó, Fábián Marcell visszaemlékezésének szándéka és célja: Milorád parancsnoknak, volt kollégájának, felettesének, akit ugyanakkor előzetesen a barátjának vélt, megírni az igazságot. Éppen ezért a mű ezzel a mondattal, belső felirattal kezdődik: „A Hét Nővér teljes és hiteles története, az Ön barátja, Fábián Marcell szerint” és ezzel a mondattal zárul: „olvassa bizalommal, híve: Fábián Marcell”. A kulcsot a kerethez és ezzel az elbeszélői szándékhoz is az utolsó oldalakon kiegészítésféleképpen kapjuk meg, itt a szöveg írója, az Amerikába kivándorló Fábián a címzettől való elbúcsúzását emlegeti fel, ahol Milorád azzal köszön el, hogy „lehettünk volna barátok”. Világos, hogy a történet címszereplője azért lép elő elbeszélőként, hogy – a nem lényegtelen eseményeken túl – elsősorban ragaszkodását, kötődését bizonyítsa. Tulajdonképpen úgy nyomoz, hogy ezzel egyszersmind bizonyít is: nemcsak a megtörtént eseményeket akarja igazolni, hanem saját magát is. Hogy ez sikerül-e neki, nem derül ki a könyvből, de úgy sejti bennem az olvasó, hogy ha lesz negyedik epizódja a Fábián Marcell-történeteknek, az ebből a pozícióból indulhat majd ki.
De nem csak a kerettel, a regény fölé héjként emelt hordozótörténettel operál jól Hász Róbert, hanem a szövegen belüli kettősségekkel, ellentétekkel is. A regény nyitójelenete egy temetés, de szerelmekről, házasságról is olvasunk, a regény jelenideje tél, de vannak nyári, keleti epizódok, a főhős saját származása ügyében nyomoz (ez egy, az első regény óta létező alapszál Fábián nyomozó történetében), de közben meg kell oldania örökbefogadott gyermekei sorsát is, miközben egy gyerek (valaki másé) szegődik társául a munkában. Azt már csak jelzésszerűen említem, hogy a bácskai kisváros, Zombor és török nagyváros, Isztambul ugyanúgy megjelenik, vagy azt, hogy a történet derekas része egy kastélyban, ugyanakkor a kastély környéki portákon játszódik, és természetesen másképp forgolódik a nyomozó a faluban, és másként a városban. Minden mozog, állandóan alakul, kellő időkben érkeznek a váltások, ettől lendületes és sodró tud lenni a szöveg. Éppen ezért, bár a kiadó – nyilván a legjobb szándékkal – a bűnügyi történetek közé pozícionálja a könyvet, ilyen hívószavakkal, hogy: „álruhás utasok, titkos kapcsolatok, kártyaadósságok, teátrális vallomások, mérgezés, zsarolás, emberrablások, úriemberséggel leplezett aljasságok”, úgy értékelem, hogy elsősorban nem ezek teszik izgalmassá a Fábián Marcell harmadik részét, ahogy nem ezek tették azzá az első kettőt sem, hanem sokkal inkább az, amit a szövegalkotó és szervező képességével a szerző véghez vitt. Ugyanez mondható el a kötet névadó főhősének ábrázolásáról is, azaz arról, hogy tulajdonképpen alig van ábrázolva. Nem mintha ne lennének különös szokásai, vagy ne volna kellően határozott és megfelelő mértékben önmarcangoló, amikor éppen kell. Mindez azonban a regény sajátos szabályai szerint elsősorban a történet kibontását szolgálja. A főhős olyan fiktív személy, akinek létezése elsősorban azt a célt szolgálja, hogy segítségével mindenki másra figyelem fordítódjon. Fábián nyomozó alakja egyszerre sokféle és semmilyen, egyértelműen főhős, a narratíva is elsősorban az övé, de eközben indikátora a többi szereplőnek, állandó reflexióival, jellemrajzaival ő szövi történetbe a szereplőket. Az ő elbeszélésén keresztül vezet az út a történet megismeréséhez és értelmezéséhez. A nyomozás, illetve nyomozások, melyeket vezet, nem pusztán a bűntények felderítését célozzák, hanem segítségükkel – a regény teréből kilépve – egyebet is látni lehet. Kultúrát, miliőt, a helynek és kornak sajátosságait éppúgy, mint a minden időben meglévő általánost. Az első két kötetet olvasva azt gondoltam, hogy a főhősnek az ilyen értelemben vett indikátor létmódja a nyomozáshoz szükséges objektivitás fenntartását szolgálja, jelen regénnyel kapcsolatban fenntartom ezt a véleményemet, de azt is érzékelem, hogy Fábián Marcell karakterének ez a semlegessége nem pusztán a regénybeli események megítéléséhez szükséges elfogulatlanságot segít megteremteni. A központi alak objektivitása, az arra való törekvés mintha Hász ars poeticája lenne: megmutatok valamiket, valakiket a múltból, lássuk meg őket a maguk valóságában, s ezzel együtt lássunk egy képet a múltról. Írtam már, épp az előző Fábián-kötetekkel kapcsolatban, hogy Hász Róbert regényeiben a történelem nem pusztán keretezi vagy hitelesebbé teszi a történeteket, nemcsak valami kapaszkodót nyújt az olvasónak, hanem tulajdonképpen önálló szereplő. A regény célja nyilván egy jó regény megalkotása, mi más, azonban ennél többet ér el, az 1900-as évek legelején a történelmi Magyarország déli részén, Bácskában, a Zombor nevű kisvárosban, illetve annak peremvidékén játszódó történet egyben regényes monográfia is. Kivált jól kezeli Hász azokat a helyzeteket, ahol nem pusztán a cselekmény megértése érdekében kell magyarázattal szolgálni, hanem az évszázaddal ezelőtti körülményeket kel bemutatni az olvasónak. Jól láthatóan ezt is szívesen és a szövegbe jól illeszkedő formában végzi el.
Hogy ne érje az a vád a kritikust, hogy a detektív-zsánerrel nem foglalkozott, de csakis emiatt, végül erről is pár szó. Azt tudom mondani, hogy a száz évvel ezelőtt (azaz a kötet cselekményének idején) élt, nem ezen a néven detektívregényt író Willard Huntington Wright amerikai kritikus A detektív-regény írás húsz szabálya című írásának pontjain ellenőrizve a Fábián Marcell és a Hét nővér majd’ mindennek megfelel, tehát szabályos, jó detektívregény.
A lényegről viszont fentebb volt szó.