Nem az első és nem is az utolsó eset a Haydn testvéreké; az érdemdúsabb fivér leárnyékolja a szintén zenész rokont – kevesek hallottak Purcell, Muszorgszkij vagy Gershwin testvéréről. Csak akkor jut nekik is csekélyke fény, lett légyen akármily ragyogó számos művük, ha valamely okból, mondjuk épp egy kerek évforduló okán, a testvérről a szokottnál is több szó esik. Michael Haydn még a szerencsésebbek közé tartozik: részint mert Vashegyi György kezébe kerültek művei, hiszen az Orfeo Zenekar vezetője rendületlenül szorgalmazza előadásukat, évfordulóktól függetlenül is, részint mert a legnépszerűbb szerzők egyikének, Mozartnak és famíliájának nem csupán kortársa, de darab ideig salzburgi jó ismerőse volt. Sőt éppenséggel ő örökölte meg Mozart állását, midőn a nagy pályatárs a hercegérseki szolgálatból botrányos körülmények közepette, közelebbről egy hírhedt fenékberúgás kíséretében távozott.
 Vashegyi György |
A testvérénél hét évvel fiatalabb Michael Haydn is gyermekkórusi énekesként kezdte pályáját, hosszú időt töltött el Nagyváradon, majd a salzburgi hercegérsek szolgálatába állt. Háromszáznál is több egyházi művet, negyvenhat szimfóniát jegyzett, ám műveit sosem katalogizálta. Leopold Mozart egyik leveléből tudjuk, hogy nem vetette meg az italt, s hogy a felesége, az énekesnő Lipp, kiállhatatlan nőszemély volt (lehet e kettő közt némi összefüggés is van). Bátyja hívta Eszterházára, de ő hűséges maradt Salzburghoz. Szerzeményeinek jelentős része a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában található, ezért is van szerencsés helyzetben az életművét kutató magyar muzsikus. Egyházi művei közt számos nagyszerű darab is akad, és a rendkívül hasznos munkát végző Vashegyi György már nem egy méltatlanul elfeledett darabra hívta fel a figyelmet. Jutalma nem is maradt el: a tekintélyes Pizzicato magazin Supersonic díját éppen egy Michael Haydn-lemezzel – a nagyböjti időszakra írt művek felvételével – érdemelte ki.
 Szabóki Tünde |
A május 14-i koncert első műsorszáma újkori világbemutató volt (újabb bizonyítékát kaptuk annak, hogy a Zeneműtár valóban a magyar könyvtárak ékköve, páratlan leletek kincsestára): Michael Haydn Der Kampf der Buße und Bekehrung című oratóriuma az 1768-as salzburgi bemutató óta nem csendült még fel. Ez a – magyarul A bűnbánat és a megtérés harca címet viselő – mű tulajdonképpen egy elvont filozófiai eszmefuttatás megzenésítése, és mindamellett, hogy számos tétele megérdemli a leporolást, ékes bizonyítéka annak, hogy Salzburg elmaradott porfészek volt – meg sem legyintette Párizs minden régit és avíttat kifúvó szele. Nem beszélhetünk e mű kapcsán sem ellen-felvilágosodásról, sem felvilágosodásról. Bár egyes szereplők neveit (Szabadgondolkodó, Világfi) olvasván azt sejtetnénk, hogy az új szellemirányokra reagáló műről van szó, ez egy keményvonalas katolikus traktátus a jó magaviselet és istennek engedelmeskedő akarat fontosságáról: intelem a helyes életre. A mű jelentős részét recitativók teszik ki, melyekben az öt nyilatkozó, a Hívő, a Világfi, a Szabadgondolkodó, az Igazságosság és a Kegyelem fejti ki (absztrahálja) véleményét a hit kérdéseiről. A három kérdés, amire a mű választ keres: miért is van a rossz, miért van szerencséje a gonoszoknak és miért szenvednek a jámborak. A Szabadgondolkodó és a Világfi sem tagadja az Istent: ők az életüket megváltoztatni még nem tudó, a rosszra hajló, de a jót akaró szellemek. Az Igaz Hit letéteményesei őket igyekeznek meggyőzni, és sikerrel: a mű végén a két elhajló a terített asztalra néz – ezzel is kivívva a makacs és olykor egészen keményvonalas Hívő rosszallását -, s a végső tanulság mégis az esendő, tévelygő lelkek megtérésének lehetőségéről szól.
A mű legfenségesebb, legrémületesebb és legemlékezetesebb része egy recitativo accompagnato, melyben a Hívő az utolsó ítélet szörnyű óráit ecseteli. A Brueghel képeit idéző zene legalább annyira morbid, mint a festő némely képe; az obligát hangszer a végítélethez illően a diszkant harsona, melyet egészen frenetikusan, tényleg az ég recsegését ábrázolva szólaltatott meg Lugosi Róbert. A mű öt szoprán énekesnőre íródott, s a Hívő szólamát gyönyörűen, sőt mi több, hátborzongatóan énekelte Elisabeth Scholl (aki szintén háttérbe szorult testvér – hiszen fivére napjaink egyik legfelkapottabb énekese, Andreas Scholl).
 Hamvasi Szilvia |
A szopránversenynek is felfogható mű győztese mégsem ő lett, hanem Szabóki Tünde, és csupán egy vonással maradt el tőle Hamvasi Szilvia: mindkettőjük produkcióját jellemezte – az itt végképp elengedhetetlen – pontos szövegformálás. Mindketten – a sajnálatosan kevés megszólaláshoz jutó Zádori Máriához hasonlóan – eljátszották, megelevenítették szerepüket. Váradi Zita csak ez utóbbi tekintetben maradt adósunk. Minden hangtartományban a legbiztosabbnak, s a legszebb hanganyaggal bírónak Szabóki Tünde bizonyult, aki a szünet után, a nagy Haydn nagy művében, a Heiligmessében is bizonyított.
Az Orfeo Zenekar a második részben még pontosabban, még nagyobb megjelenítő erővel játszott, és ismét megállapíthattuk, hogy az együttes anyanyelvi szinten beszéli Haydnt, minden frázis a helyén volt. A koncertmester ez alkalommal az egykor John Eliot Gardinerrel és együttesével is együtt dolgozó Simon Standage volt. Gardiner az 1796-os, tehát a nagy egyházi művek sorában a legkorábbi művet, a Heiligmessét is úgy vette fel, mintha ez egy nagy opus, egy hat miséből álló egységes és zárt kompozíció része lenne (a 12 érett kori Haydn-misét két hatos csoportra szokás osztani, Gardiner a második csoport lemezfelvételét készítette el). A fenséges, de – mi tagadás – kissé unalmas Michael Haydn-mű helyett szívesebben meghallgattam volna a Haydn évben Vashegyiékkel a hat mű valamelyikét. A Heiligmesse ugyanis ékesen bizonyította, miért is Joseph neve lett ismertebbé.
 A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar |
A kórusközpontú, tömör zene (missa brevis-eket idéző sűrítéseivel) előadása robusztus volt, a nagyszerű Purcell Kórus húzta össze és tartotta egyben. A tételek kezdeteiben ugyanakkor Vashegyi György felmutatta a szimfóniákat idéző kontúrokat is: a kórus olyan lett, mint a legformáltabban megszólaló instrumentum. Az egyébként a kézirat szerint Offidai Bernát emlékének ajánlott misében Vashegyi mégsem csupán annak szimfonikus jellegét domborította ki (annak ellenére sem, hogy az első három tételt egy tömbbé kapcsolta össze), hanem a műből sugárzó hitet és nagyszerűséget: vagyis mintha inkább a zene egyházzenei voltára lett volna tekintettel, nem a régi elméletre arról, hogy a szerző e művével a londoni szimfóniákat folytatta.
Így vált érthetővé, hogy a Qui tollis nevezetes (kortársakat meghökkentő) gyorsításában miért lett oly fontos a Miserere sóhajtása, miért emelkedett ki a Credo tétel – miért állt meg az idő az alt szólista (Németh Judit) megszólalása előtt. S miért érezhettük úgy, hogy a szimfónia zárlatot idéző Dona nobis pacem nem csupán a mű feszültségét oldotta fel, de egyszersmind a legtisztább válasz is volt a kétkedésre erősen hajlamos Szabadgondolkodóknak és Világfiaknak.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Haydn Év 2009 gyűjtőlapon olvashatják.