Händel 1744-es oratóriuma a saját korában Problemstücknek bizonyult: „nem oratórium, csak egy trágár opera”, jellemezte egykor a zeneszerző műveinek listáját összeállító Charles Jennens. A nemtetszést a mű keverékjellege váltotta ki: a vallásos szüzsé helyett Jupiter erotikus kiruccanásainak egyikét feldolgozó librettója valóban nem illett az oratórium műfajához. (Nem véletlenül, hiszen William Congreve 1706-os szövegkönyve eredetileg operához készült.) Ez a műfaji keveredés azonban rendkívül izgalmassá, zeneileg sokszínűvé is teszi a művet: a partitúrát az oratóriumtól elvárható kórusok mellett öt együttes és accompagnato recitativók sora dúsítja.
 Brenda Rae és Michael Spyres |
S aztán itt a kellően drámai történet: egy lány, aki nem akar a számára nem tetsző ifjúhoz férjhez menni, egy apa, aki vaskézzel uralja boldogtalan gyermekei életét, egy szerelmes isten, aki az egész patthelyzetet szétrobbantja, és egy sértett istennő, aki vérbe fojtja a kettős családi botrányt. Adott minden, amire Claus Guth felépítheti a rendezéseinek védjegyévé vált értelmezői keretet: a nagypolgári család sérelmekkel és elnyomással terhelt, elfojtott légkörét, a miliőhöz illő, grandiozitásában egyszerre fenyegető és steril hatást keltő fehér falak díszletét, a „tisztes otthon” szinte hermetikusan lezárt terébe betüremkedő természetfeletti képét (a díszletterv Michael Levine kiváló munkája). De a Müncheni Operafesztiválon bemutatott Semelében akad más is, ami Guth munkásságában legalább olyan szokatlan, mint amilyen nagyszerű: a sziporkázó humor. A jól bejáratott pszichodráma helyett így néhol szintúgy sötét, de elképesztően szórakoztató vígjáték bontakozik ki a színpadon. Vagy talán inkább: pszicho-tragikomédia.
Az antik történetet kortárs környezetbe áthelyező rendezés a mitológiai szüzsét abszurddá hangolja, szereplőit fanyar iróniával formálja meg. Semele (jórészt tán Brenda Rae Poppeától Luciáig terjedő repertoárja által megihletve) öntudatos, akaratos, kiszolgáltatottságában időnként hisztérikába átforduló fiatal nő, míg Jupiter nem több, mint érdemi kapcsolat megteremtésére képtelen ficsúr. (A rendezés egyik legszórakoztatóbb jelenete Jupiter I must with speed amuse her áriája, melynek során a főisten egyre nagyobb kétségbeeséssel próbál a szeretett nő kedvében járni, nercbundát, gyémánt-nyakéket, és Louboutint rángatva elő segítői kezéből, majd a totális kudarc előtt még kánkánt is táncol, hátha…) Nem lesz szimpatikusabb Semele vőlegénye, Athamas sem, aki kínos igyekezettel próbálja saját menyegzőjét sínen tartani, e cél érdekében látványosan figyelmen kívül hagyva jövendőbelije boldogtalanságát. A rendezés részéről jó húzás, hogy Cupid Come, Zephyrs, come áriáját itt Athamasnak juttatja: amilyen megindító lehetne, hogy a hősszerelmes énekli a „New desire I’ll inspire / And revive the dying flames” sorait, annyira visszatetsző, ahogy a fiatalember úgy próbálja ismét helyes mederbe terelni a káoszba fulladt esküvőt, hogy a magáról éppen mit sem tudó Semelére visszarángatja a levetett esküvői ruhát, arcára pedig ajka felhúzásával varázsolna mosolyt.
 Jakub Józef Orliński |
Guth azonban nem egyszerűen karikíroz, hanem mély empátiával, nagyon is komolyan veszi górcső alá a mű minden mozzanatát: Semele és a (kényszer)házasság problematikáját, a Jupiter kínálta boldogság életképességét, és a női létlehetőségeket. Az előadás keretét Semele esküvői ünnepsége adja: nyitóképe az esküvői díszben pompázó, tortadísznek is beillő pózba merevedő Semele és Athamas párosa. Semele feléled, elborzadva kihátrál merev héjként ráillesztett ruhájából, el a vőlegényétől. Figyelmét a makulátlan fehér térben egyetlen színfoltként megjelenő fekete toll ragadja meg: az istenség jelenlétének első – és hosszú ideig egyetlen kézzelfogható jele. Az elbűvölt Semele még kényszeredetten visszatér vőlegénye mellé, de innen már nem lesz visszaút, az isteni szerelmet ismerve nem hajlandó tovább jó képet vágni a nem vágyott házassághoz.
És a jó kép vágása a lényeg: az első felvonás aprólékosan, remek humorral kidolgozott társasági nyüzsgésében Guth könyörtelenül figurázza ki az esküvői business üres rituáléjának minden elemét, a legkisebb mozzanatokig is lélektelenül koreografált „lezser” tablóképeket, a látványosan csiholt, fogcsikorgatva is fenntartott ünnepi hangulatot. Jaj annak, aki elrontaná a kötelező jókedvet – ám az örömapa mindkét leánya folyamatosan kisiklatja az ünnepséget, Semele kelletlenségből, Ino féltékenységből. Az apjával és vőlegényével szemben érdemi ellenállásra képtelen Semele az esküvő kellékein vezeti le feszültségét, a személyzet életét megkeserítve rugdalja fel módszeres eltökéltséggel a székeket, dobálja szét a gondosan elhelyezett üdvözlőlapokat, és dönti le a háttérben virító, rózsákból felépített LOVE-feliratot.
Az istenek világa pedig pillanatnyi menedéknek tekinthető ugyan, de nem nyújt valódi alternatívát. Jupiter szétrobbanthatja az esküvőt (látványos megoldás, hogy az oltár tüze helyett a kristálycsillár, illetve a fali lámpák sorozatos kisülése jelzi az isten haragját), az isteni támogatásból erőt merítő Semele baltával törhet magának kiutat, de mégis megragad saját világának keretei közt. Részben szó szerint: Guth ugyanis nem elválasztja az emberi és isteni világot, hanem egymásra csúsztatja a kettőt. Semele baltás performance-át követően a második felvonásban már feltépett, sötét üregek sora tátong az eredetileg patyolattiszta falakon, Jupiter sastollai már nem csak elvétve szállingóznak alá a mennyezetről, hanem hínárfolyamokká sűrűsödve ereszkednek alá, néhol áthatolhatatlan falat képezve teremtik meg az istenek saját birodalmát, máskor ismét visszahúzódva fedik fel Cadmus palotáját. A násznépként színpompás ruházatú kórus éjfekete öltözetben, Jupiter hatalmának megtestesítőjeként szivárog vissza a Semele által megnyitott hasadékon (Gesine Völlm monokróm jelmezei a rendezés csodálatos látványelemei), előbb támogató-felszabadító, a második felvonás végére azonban egyre inkább fojtó tömegként szerveződnek Semele köré.
 A képek forrása: Bajor Állami Operaház; fotó: Monika Rittershaus |
Semele pedig liminális figuraként bolyonghat a két világ közt, időnként úgy tűnik, a pszichózishoz közeli állapotban (a „kint” és „bent” alakzataival remekül játszik Michael Bauer hideg–meleg megvilágítása). Időlegesen kiszakad ugyan saját környezetéből, de végérvényesen nem tudja azt elhagyni, e szétszakítottság pedig egyre fokozódó érzelmi–pszichés törést eredményez. Ez a sajátos bezártság jut kifejezésre egyben Semele és Jupiter kapcsolatában is: Semele csak a számára adott üres, sikertelen kapcsolati minták keretei közt tudja elképzelni viszonyukat (melyet az első felvonás végi ruhaváltás is előrevetít: Semele lelkesen cseréli le fehér esküvői ruháját feketére), a szabadulás lehetetlen, a kudarc borítékolható.
Guth értelmezésében a zárlat ezek után egyszerre kegyes és kegyetlen. Semele elporladás helyett katatón állapotban kerül vissza az esküvő terébe, ahol már helyreállt a világ rendje: újra menyegzőt ünnepelnek. A menyasszony most Ino, minden más az utolsó mozzanatig ugyanúgy marad, the show must go on. Semelét csak Apolló profetikus megnyilatkozása rázza fel: a hírre, hogy terhes, hirtelen feléled, és lassan, megszállottan kezdi baba formájára a karjába göngyölni a szülei által jobb híján ráborított takarót, majd új erőre kapva botorkál ki a színpad előterébe. Happy, happy shall we be, zeng a kórus, de hogy ez akár Semele, akár az ünneplő pár számára valóban így lesz, arra a rendezés nagy, fekete kérdőjellel válaszol.
A müncheni szereplőgárda e keretek közt mind énekesi, mind színészi minőségében remekel; üdítő és feltűnő egyébként, hogy az énekesek a díszítéseket végig jó érzékkel állítják a drámai szituáció szolgálatába. A címszerepben Brenda Rae igazi tour-de-force teljesítményt nyújt: Semele tíz (!) áriáját játszi könnyedséggel, tökéletes stílusérzékkel abszolválja, felfokozott játékával egyszerre tudja fergeteges humorral és mélyen megindítóan megformálni a felszabadulásból az őrület szélére jutó nő alakját. A Jupiter szerepében (ismét) remek komikusként megmutatkozó Michael Spyresból szemtelen magabiztossággal ömlik a koloratúra, igazi bravúr-teljesítménye azonban a szerep slágeráriája, a finoman kimunkált, megkapó szépségű előadásban elhangzó Where’er you walk. Az untig sztárolt Jakub Józef Orliński kétségkívül kiemelkedő tehetségnek bizonyul, meleg, puha altja lírai hangvételű áriáiban ragyog a legszebben. (Orliński Guth jóvoltából megcsillogtathatja táncosi tehetségét is: Jupiter Athamast az I must with speed kudarca után mintegy fél kézzel dobja be a porondra, Semele szórakoztatására, a Now Love kórus alatt így kibontakozó breakdance-párbaj az előadás legnagyobb sikere.) Philippe Sly Cadmusként helytáll, a párnájába kézzel-lábbal kapaszkodó Somnusként remekel, bársonyos basszbaritonja igézően, kellő humorral szólaltatja meg az álom istenét. Emily D’Angelo önelégült, szadisztikus Junója emlékezetes figura, sötét, sztentori hangjában érzékletesen forrong az istennő bosszúvágya, a Hence, Iris, hence away bravúros teljesítése borítékolható. Az operaház stúdiójának remek fiatal tagjaként mutatkozik be Jessica Niles: örökmozgó Irise az előadás egyik legszórakoztatóbb alakja, csengő, kellemes szopránja ígéretes hang. Hasonlóan dicsérhető Nagyezsda Karjazina sötét fényű, erőteljes, ám kellően rugalmas mezzója. Karjazina Inója hús-vér figura, féltékenységében, csábítási kísérleteiben legalább annyira érzékletesen emberi, mint nővérével ápolt bensőséges viszonyában: a rendezésben talán Ino az egyetlen, aki valóban emberként kezeli Semelét.
A kiváló szereplőgárda méltó partnereinek bizonyulnak a LauschWerk kórusának fiatal énekesei. Az előadást Gianluca Capuano tartja biztos kézben: vezénylete alatt az operaház zenekara lendületes, plasztikus, érzékletesen kidolgozott, ragyogóan sokszínű Semele-olvasatot szólaltat meg. Amennyire Guth rendezését, úgy Capuano munkásságát is dicséri az előadás három órán keresztül törtetlen, lebilincselő drámai izzása. Hogy a telt házzal játszott, kirobbanó sikerű rendezés a jövő évadban miért nem lett műsorra tűzve, érthetetlen: 2024-es Metropolitan-beli bemutatója alkalmából azonban remélhetőleg a nagyközönség is élvezheti majd.
Helyszín: Bajor Állami Operaház; időpont: 2023. július 25.