Nem mintha sok köze lenne a War and Peace-hez, mégis elmesélem: az új évet a BBC másik friss sorozatával, az And Then There Were None-nal kezdtem. Rövidke széria, Agatha Christie Tíz kicsi négerének feldolgozása, tele remek színésszel, és azzal a konklúzióval, hogy nagyon is lehetséges a klasszikusok újszerű, mégis hűséges feldolgozása: nincs semmi változtatás a regényhez képest, ám megannyi apróságra hívja fel a figyelmet a rendező, és az ember hiába tudja, ki a gyilkos, mégis izgul. Persze, a Háború és béke jóval nagyobb falat, de a kérdés hasonló: miként lehetséges egy, a kánon részét képező mű mai adaptálása?

A rendező, Tom Harper érezhette, hogy a feladat, képernyőre vinni Tolsztoj regényét hat epizódban, szinte lehetetlen. Közel kétezer oldalról beszélünk, és ami ezeken a lapokon zajlik, azt nem lehet annyival elintézni: „az oroszokról szól”. A forgatókönyvíró tehát erősen szelektál, kiválasztja a számára érdekes szálakat, és az eredmény valójában az ő Háború és béke-értelmezése. Amivel az égvilágon nincs is semmi baj, hiszen látni, hogy a sorozat tisztában van vele, nem a regényt kell felmondani, a néző önálló értelmezésre kíváncsi – nyilván nem véletlen, hogy minden epizód elején szépen hangsúlyozzák, a széria Tolsztoj műve alapján készült.

Közben mégis nehéz a fő problémát megkerülni: lehetséges-e a történések mögötti tartalmat képernyőre álmodni, ott lesz-e az az orosz világ előttünk, amelybe harmadikos gimnazistakánt annyira vágytunk, és amelytől annyira irtóztunk – a szalonok hazugságaitól, a tönkretett életektől. A válasz kissé kiábrándító: úgy tűnik, a BBC sorozata meg sem próbált a filozófiai kérdésekkel foglalkozni. A harmadik és negyedik epizódban érintik ugyan a filozófiák vitáját, Pierre és Andrej beszélgetésében ott van két világnézet találkozása, és ez rendkívül emberi módon ütközik. Pierre útkeresését sem lehet megkerülni, de most ez sokkal inkább látszik fiatalos tévelygésnek, mint a tolsztojánizmus kivetülésének.

Már az első epizód alatt érzi az ember, hogy amit most néz, az mindenekelőtt egy kosztümös dráma: lehetne ez akár egy oroszországi Downton Abbey is. A forgatókönyvíró Andrew Davies jó pár szereplőt eltüntetett, és voltaképpen csak három személyre koncentrál: Pierre-re, Andrejre és Natasára. Persze a cselekményt elő kell vezetni, a hősöket bemutatni, és még így is megannyi mellékszereplő felvonul, de a harmadik résztől érződik igazán, hogy csak az számít, ami ezzel a három személlyel kapcsolatos. És így lesz a realista történelmi regényből a képernyőn szerelmi dráma.

Ami miatt egy percig sem érdemes panaszkodni, mert a sorozat addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, vagyis a készítők belátták, hogy mi az, ami 400 percben megvalósítható. Ez pedig egy szövevényes, szenvedéllyel teli történet három boldogságkereső fiatalról, és itt is látni, hogy valahol mégiscsak hű a sorozat Tolsztojhoz: mindenki a maga a boldogságát keresi, de most nem is az elvárásokba, a külvilágba ütköznek, hanem a másik viharzó érzelmei nem engedik, hogy beteljesüljön a boldogság. Pierre például, se szó, se beszéd, otthagyja a nejét, és elmegy vidékre, de éppen maga miatt tér vissza, úgy gondolja, meg kell bocsátania. Mintha itt most a pozitív és a negatív érzelmeket is felnagyították volna, néha inkább tűnik romantikusnak a miliő, mint realistának. Az intrikusok igazi intrikusok, Helena figurájában például semmi pozitívat nem találni, és így jár Dolohov is, akit szívből lehet gyűlölni. Egyszerűsítés ez, persze, de van benne rendszer.

Az utóbbi méghozzá elég prózai: szinte minden a három főhős történetének játszik alá, nincsenek kerülők, lapalji jegyzetek, francia mondatok. Néhány csatát viszont még így is meg kell mutatni, és ezek most semmilyen módon nem illeszkednek a cselekménybe, Napóleon oroszországi hadjárata teljesen idegenül hat a második és az ötödik epizódban is. Olyan az egész, mintha egy háborús drámából vágtak volna ki egy jelenetet, és gyorsan idebiggyesztették. Közben meg monumentális minden, több száz ember mozog egyszerre a képernyőn, de folyton azon kapom magam, hogy Pierre és Natasa kapcsolatán jár az eszem. A monumentalitást szó szerint kell érteni, Martin Phipps például olyan zenét írt, hogy beleborzong az ember, egyre élesedő, egyre hangosabb muzsikával indulnak az epizódok.

Hiába csak a három szereplőre koncentrál a sorozat, azért okosan értelmez is, a rendező kiteszi a maga felkiáltójeleit: Helena és Anatole között mintha több lenne testvéri szeretetnél, persze, ez csak egy olvasat, de az ember azért mégis kezd utánagondolni. Egy-egy pillantásból percekkel később olykor aktus lesz, villannak a cicik, folyik a pezsgő az orosz világban, ahol a szalonok továbbra is annyira fontos helyszínek. Majdnem mindenki viseli a maga álarcát, de Tom Harper egy külső nézőpontot ad, kinevetjük ezeket az embereket, és ezt annyira jóízűen tesszük.

Mert a War and Peace egyik legnagyobb erénye, hogy olykor hihetetlenül vicces. Nagyjából minden részre jut mulatságos pillanat, és mindig van egy szereplő, akivel együtt lehet nevetni. Olyan jelenetek vannak a szériában, amelyek egy sitcomból is gyakran hiányoznak, nem a bagatell poénokon nevetünk, hanem a jellemeken, a helyzeteken. Nevetünk Pierre kezdeti esetlenségén, nevetünk az idősebb Bolkonszkij (Jim Broadbent) brillírozásán.

Nevetünk, aztán izgulunk, hogy Pierre, Andrej és Natasa is legyenek boldogok, pedig a befejezést ismerjük. Mégis, a sorozat azok számára is izgalmas tud lenni, akik olvasták a regényt, és épp azért, mert látni, hol vannak változások, mi az, ami itt hangsúlyosabb. Most mindenki mélyebbről indul, kezdetben még kevésbé érett jellemekkel találkozunk, mint Tolsztojnál. Persze, ennek is egyszerű oka van: így majd látványosabb lesz a változás. És tényleg, Natasa például bohókás naivából lesz viszonylag fegyelmezett nő a befejező, játékfilm hosszúságú epizódra. Lily Jameshez egészen jól illik a szerep, kibontja a figurát, érezni, hogy akár bele is tudna őrülni a szerelembe. De a megnyugtatásához ott van Pierre, és Paul Dano megfelelő mértékkel játssza ezt a boldogságra talán leginkább vágyó férfit.

Tudom, lehetett volna sokkal jobban is csinálni, lehetett volna akár ez a tökéletes Háború és béke-adaptáció, viszont semmiképpen sem lett az. Csak közben még mindig nem tudok szabadulni a hősöktől, a szenvedélyes harcuktól, még mindig látom magam előtt Pierre esetlen mozgását. Ha tehát mást nem is, azt bizonyítja a War and Peace, hogy akárki is nyúl Tolsztoj művéhez, annyira nem lehet elrontani. Igaz, Tom Harper viszonylag ügyesen is nyúlt hozzá.