A magyar történész szakma képviselői közül Gyáni Gábor hirdeti legvehemensebben azt az elképzelést, miszerint a mai történészek legfontosabb feladatainak egyike tudományosságuk és a múlthoz való viszonyuk újragondolása. A társadalomtörténész tizennyolcadik önálló kötetének középpontjába a múlt megismerhetőségét és a történelemtudományra váró kihívásokat állította. A historizmus és az annak hagyományában gyökerező modern történetírás nem foglalkozott a múlt és a jelen tapasztalatainak kapcsolatával, hiszen azt vallotta, a mai tapasztalataink gátolják az elmúlt idők hű megismerését és igaz rekonstruálását. Azóta a történelemtudományban végbement változások és új fejlemények – mint a mentalitástörténet vagy a kollektív emlékezet vizsgálatának térhódítása – nem egyszerűen új irányzatokkal gazdagították a tudományt, hanem fenekestül felforgatták a korábbi történelemképet. Az eddig megkérdőjelezhetetlen igazságok hirtelen csupán a sok lehetséges magyarázat egyikévé váltak, a tudomány művelői pedig egyre nehezebben találják helyüket a világban. Éppen ezért hangsúlyozza Gyáni, hogy a „történészek elodázhatatlan kötelessége a történeti tudat, vele együtt a történelmi tapasztalat fogalmának gyökeres újragondolása.”

Úgy látja, nem lehet a tudást szüntelen felhalmozási folyamat eredményének tekinteni, és még kevésbé bízhatunk abban, hogy az idő előrehaladásával egyre igazabb tudáshoz jutnánk. A források, amelyekhez a történész nyúlhat, már nem számítanak többnek, mint egy régi diskurzus maradványainak. Napjainkban a történelmi tudást a jelen értékrendjének és hatalmi struktúrájának hatására a „permanens újraértelmezés” határozza meg. Felhívja a figyelmet a nemzeti történetírás nehézkességére, helyette a szakma reményét a kozmopolita történészben véli felfedezni, aki gondolkodásában képes túllépni a nemzeti határokon és maga mögött hagyni a saját tradíciójába vetett vak bizalmat. A jövő történészét segítheti az interdiszciplináris kutatásokkal együtt járó kritikai attitűd, de meg kell tudnia küzdeni a tömegkultúra okozta kihívásokkal is, hiszen a történelem iránt érdeklődő közönség jelentős része már ma is a tudományos ismeretterjesztő műsorokból és a könnyen fogyasztható történelmi könyvekből informálódik, miközben a történelemtudomány művelőinek egyre kevesebb terük marad a történeti köztudat formálására.

A kötetben a szerző az utóbbi tíz évben megjelent tanulmányait gyűjtötte egybe, és koherens egységgé gyúrta őket össze, amely méltán tarthat igényt a posztmodern történelemelmélet és történelemfilozófia iránt érdeklődők figyelmére. Hosszabban kitér benne a levéltárak és archívumok dokumentumainak korlátaira, hangsúlyozza, hogy csupán a múlt bürokratikus oldalát láttatják a kutatóval, hogy aztán hangsúlyozza, mennyire fontos a múlt feltárásában a mindennapok ismerete. A kötet további részeiben pedig a múlt megtapasztalásának különféle lehetőségeit járja körbe, ami az emlékezet vagy a történelem révén történhet. Előbbi a sokféle, de mégis individualizált történetek sokaságát foglalja magába, míg az utóbbi egyetemes tudása olyan eseménysoroknak, amelyeket senki nem nevezhet igazán sajátjának. A történelem feltárja a múlt igazságát, az emlékezet pedig lehetővé teszi, hogy hűek maradjunk hozzá. Maurice Halbwachsot idézve: „Az emlékezet abszolútum, míg a történelem csak a viszonylagost ismeri.” De bármennyire is különbözőnek látszódnak, összefonódnak, amikor a történelemnek ki kell igazítania az emlékezők tévhiteit, míg más esetekben egyszerűen bekebelezi és magáévá teszi a kitalált történeteket vagy azok nézőpontját. Ez utóbbi lenne a történelem hagyományőrző funkciója. A tragédiák révén az „uralhatatlan” múlt az emlékezetet is a történelem rangjára emelte, még ha a történészek nem is tartják szerencsésnek, hogy a történelem ilyen módon a mindennapi gondolkodás foglyává váljon.

A könyv utolsó része a traumatikus tapasztalatokat vizsgálja. Ezek mind az egyéni emlékezés, mind a kollektív emlékezet számára kihívást jelentenek. A huszadik század, a szerző véleménye szerint, bővelkedik az erőszakban és a tragédiákban, amelyek a civilizálódott emberiség korában több generáció élményvilágát és identitását határozták meg. Hosszabban kitér az első világháború, a holokauszt és az 56-os megtorlások okozta traumákra. Úgy véli, a század értelmezésének egyik sarokköve ezen élmények értelmezése. Bár a huszadik század atrocitásai nem voltak kegyetlenebbek a korábbi idők vérengzéseinél, méretükkel, technikai kivitelezettségükkel és értelmetlenségükkel kitűnnek a történelmi gaztettek sorából. Ráadásul ezek mindegyike még „élő emberek jelenvalósága”, ezért nem csak szakmai, hanem morális kötelessége a történésznek ezen események megfelelő reprezentálása.