Állítólag Ernst Lajos halálosan meg volt sértve, hogy a Szinyei Társaság művészei nem nála rendezték meg évfordulós kiállításukat. Legalábbis így meséli egy írásában Keleti Artúr, aki saját elmondása szerint rögtön igyekezett kihasználni a helyzetet és bogarat ültetni Ernst fülébe: itt lenne az ideje tárlatot rendezni barátjának, Gulácsy Lajosnak. Ekkor merült fel először az az elképzelés, hogy együtt mutassák be Csontváry és Gulácsy műveit. Végül előbbi munkáit nem lehetett megszerezni, így történhetett meg, hogy 1922-ben az Ernst Múzeum négy termében nagy reprezentatív kiállításon mutatták be Gulácsy Lajos életművét.
 A művész áhítata |
A tárlat megnyitójának délelőttjére az akkor már jó ideje a Moravcsik-elmegyógyintézetben élő Gulácsyt is meghívták, ahogy Keleti fogalmaz: „hadd lássa a kiállítást, a képeit”. Moravcsik professzorral és három ápolóval érkezett a festő. A termekben szimatoló kíváncsiság fogadta, még az államtitkár is felvonult, de Gulácsyt az emberek nem érdekelték. Csak a képeket nézte, címeket javított, némelyik keretén törött üveglapot talált. „Rossz üveg, rontja a félszíneket” – kommentálta. Sóhajtozott, hajlongott, a padlót nézte, valahogy ott se volt. Legalábbis ez olvasható ki a jóbarát elbeszéléséből.
A háború után Gulácsy életműve jobban érdekelte a hamisítókat, mint a múzeumi világot. Először csak 1966-ban mutatták be nehezen fellelt és hitelesített műveit a székesfehérvári István Király Múzeumban, későbbi monográfusa, Szabadi Judit rendezésében. Aztán megint a feledés évtizedei következtek, Gulácsy születésének századik évfordulóján, 1982-ben szinte csak a Fészek emlékezett meg róla egy kisebb tárlattal.
Szabadi Judit a fehérvári kiállítás után még négy évtizeddel, a festő születésének 125. évfordulóján is úgy látta, Gulácsy „nem lett a művészeti köztudat integráns része”. De a kétezres évek vége felé a valóságban a helyzet szerencsére már korántsem volt ennyire borús. Nemcsak azért, mert egy ekkor készült közvélemény-kutatás szerint Gulácsyé volt az öt legfontosabb és legegyénibb képzőművészeti életmű egyike Magyarországon. Külföldön is bemutatták műveit, átfogó, új feldolgozások készültek az életműről, 2008-ban a KOGART már új koncepció mentén mutatta be a munkákat, és igyekezett eltávolodni a „szent különc, őrült zseni” Gulácsy-képtől. Ami ugyanakkor mind a mai napig masszívan tartja magát a köztudatban, de legalábbis körüllengi Gulácsy alakját a képzeletünkben az ópiumfüst és némi aranyporos ragyogás, valami szerethető rejtélyesség.
 Na’Conxipan város a Marsban |
Ezért is izgalmas, hogy a Magyar Nemzeti Galéria Bellák Gábor és Plesznivy Edit kurátorok által rendezett Na’Conxypan hercege című Gulácsy-tárlata már rögtön köszöntő statementjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a festő „egyforma figyelemmel szemlélte a valóságot és a hétköznapi embereket, valamint az álmok és a képzelet világát”. Az álmok és a képzelet Gulácsyját ismerni véljük, vele kapcsolatban éppen az a rendkívüli, ha művészetét a valóság iránti érzékenységhez kötik; de hogy miről is van szó, jó dramaturgiai érzékkel csak késleltetve árulja el a tárlat.
A kurátorok pedig sikeresen kerülik el a legveszélyesebb csapdákat. Remek, hogy nem kísértik meg őket az a szenzációkeltésre tökéletesen alkalmas koncepció, hogy összekössék Gulácsy patográfiáját és az oeuvre alakulását, és így az alkotásokból egy „megbolondulás-történetet” olvassanak ki. Sőt, nagyon szerencsés módon nem is kronologikusan mutatják be az életművet, hanem a festő figyelmének, művészi érzékenységének hol koncentrikusan táguló, hol egymást átszelő, majd élete vége felé örvényben egyesülő köreit tárják a látogatók elé.
A tárlat portrékat bemutató első terme sem azt kérdezi, hogy ki volt Gulácsy Lajos. E didaktikus felvetés helyett inkább azt mutatja föl, hogy Gulácsy hogyan látta, láttatta magát önarcképeiben, és hogyan látták, láttatták személyét a kortársak. Egy finomlelkű bohóc, egy öntudatos művész, egy átszellemült lovag, egy hivalkodó fiatalember, egy komoly abbé, egy foncsorozott napszemüveget viselő spiritiszta néz ránk a képekről, amelyek a kurátori értelmezés szerint művészi, társadalmi és létproblémákat egyaránt reprezentálnak. Hogy metszik-e egymást valahol e tekintetek, vagy hogy ki bujkál a jelmezek mögött, nyitott kérdés marad, de az biztos, a Gulácsy-műveken megjelenő szerepek tobzódó sokfélesége egyből behúzza a látogatót egy különös játéktérbe, amelyben ő maga akar utánajárni, hogy ki is ez a különös figura.
Erre a nyomozásra Gulácsy Lajos teret és időt átszelő művészeti utazásainak koordinátái mentén indulhatunk, hiszen a kiállítás első fele azt mutatja be, hogy hol lelt menedékre és szellemi otthonra a 20. század eleji művészeti tendenciákhoz nem kötődő, saját útját járó alkotó. A kiállítás ugyanakkor azt is tisztázza, hogy a saját út nem jelentett egyszersmind magányos utat: Gulácsy társasági ember is volt, közös kiállítások résztvevője, asztaltársaságok tagja; művészbarátokkal, támogatókkal és bizony gúnyos kritikusokkal is körülvéve.
 Önarckép esti fényben |
Szemtanúi lehetünk itt egy merész kísérletnek: pár megmaradt fotográfia alapján a kurátorok megpróbálták rekonstruálni Gulácsy első egyéni tárlatát, amelyet 1912-ben különös módon Rónai Dénes fotográfus eleve berendezett műtermében mutattak be. A sajátosan installált bemutatkozásról készültek rövid korabeli leírások, de katalógus nem, így a szárított virágok társaságában hol függönyökre aggatott, hol bútoroknak támasztott ötven mű pontos jegyzéke nem maradt fenn az utókor számára. Nagyszerű eredmény, hogy a képek felét e lehetetlen forrásokból is azonosították a tárlatra.
Gulácsy része volt tehát a művészeti közéletnek, megvolt a maga kedvence is, a legnagyobb magyar kortárs festőnek Rippl-Rónai Józsefet tartotta, de igazi művésztársakra valójában a múltban lelt. „Az én örökségem az egész Historia d’Arte, sőt, mondhatnám, több ennél: curiosité des Arts anciennes et aromatique. Mindent összefoglaltam, amit csak kiböngészhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magam alkotta rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint” – írta Gulácsy a Kedves tanulóévek című írásában, amit a kiállítás is idéz.
Ezt a rendszertelenül rendszerezett rendszert képes kristálytisztán megragadni a Nemzeti Galéria tárlata. Először Itáliába követhetjük a festőt, aki húsz és harminckét éves kora között igyekezett minden évben hónapokat eltölteni a toszkán domboldalak vagy éppen a római múzeumok falai között, hogy a nagy mesterek műveit tanulmányozhassa. A tárlaton összevethetjük Gulácsy műveit más Itália-rajongó magyar művészeinek képeivel, és világossá válik, hogy Gulácsy számára egy-egy itáliai látogatás nemcsak motívumgyűjtő körút volt, hanem spirituális otthonra talált az olasz városokban. Az első római tartózkodása során, 1902-ben született A művész áhítata című képe, amelyen egy nyitott ablakon át a fényben úszó itáliai tájra bámuló férfi sziluettjét látjuk, mellette festőállvány. A festmény persze Gulácsyt ábrázolhatja, de nem elsősorban ő a lényeges a képen. Illetve nem önmagában érdekes ő a képen. A festő figyelmét, a festő és a táj közötti kapcsolatot ragadja meg a mű, mindazt, ami nélkül nem jöhet létre festészet: művészt, tárgyat, a művészi gondolatot és az alkotást egyaránt megjeleníti. Talán ez a legpontosabb önarcképe, amit akkor készít, amikor megtalálja önmagát: anch’io sono pittore…én is festő vagyok.
Gulácsy rendszertelenül rendszerezett rendszerében Giotto, Fra Filippo Lippi, Fra Angelico, Dante világa, a 19. századi preraffaeliták művészete és a kifinomult rokokó egyaránt helyet kapott. A Nemzeti Galéria tárlata főművekkel telezsúfolt gazdag termekben mutatja be ezeket a Gulácsy-életművet meghatározó művészeti vonzódásokat. Emellett zseniális módon mindegyik Gulácsy-műhöz kisméretű reprodukciókat tartalmazó táblákon azokat a művészettörténeti párhuzamokat is felvonultatja a kiállítás, amelyek az egyes festményeket inspirálhatták. Two in one, mondhatnánk: egyszerre kapunk áttekintést a Gulácsy-oeuvre fontos tematikus csomópontjairól és a sajátosan szelektált Gulácsy-féle művészettörténetről.
 Zarándokok hazatérése |
A múlt kiválogatott szegletei után egy vérbeli eszképista számára csak egyetlen irányban lehetséges elrugaszkodás: a saját képzeletének végtelenségébe. E logikus ívet tiszteletben tartva érkezik meg a tárlat a Gulácsy-univerzum legsajátosabb vidékére: Na’Conxypanba. Éles szögben az égbe törő nyeregtetők, itáliai középkori lakótorony, szédelgősen kanyargó ereszcsatorna és szédelgősen kanyargó fatörzs is van e Marson épült városban. Ugyanúgy kígyózik az utcai lépcső az enyhe lankán felfelé a házak mentén, mint itt, a Föld bármelyik sikátoros városkájában. De a kalapjuk, a kalapjuk az más az embereknek errefelé: Na’Conxypanban a karima hivalkodó, mintha elirigyelné a Szaturnusz gyűrűjét, a kalpag teteje pedig úgy nyújtózkodik, mintha maga is ereszcsatorna akarna lenni.
Gulácsy e furcsa lényekkel és még furcsább történetekkel benépesített csodavilága a magyar művészet egyik legvarázslatosabb teljesítménye; remek kurátori döntés, hogy minden építőelemét, képeket és szövegeket egyszerre, egy teremben mutatják be. Sőt, a tárlat rendezői még „mesezuhanyokat” is beállítottak a kiállítóterembe, tudniillik okosan ívelt hangszórók alá is beállhatunk, és felfrissíthetjük magunkat a Na’conxypanból származó történetekkel, amelyek Mácsai Pál előadásában hangzanak el.
Szokás mondani, hogy Gulácsy kettős tehetségű művész: a festészet mellett írt is, műkritikusként és szépíróként egyaránt jegyez szövegeket. A két területen kifejtett művészeti praxisának viszonya Na’Conxypan esetében problémamentes, egymást egészíti ki, egymásra vonatkoztatható a két kifejezésmód. Más esetekben viszont már korántsem biztos, hogy egy-egy irodalmi szöveghely egy az egyben megfeleltethető a festészeti gyakorlat tényeivel.
 Varázslat |
Ez a probléma merül fel akkor is, amikor megvizsgáljuk a Magyar Nemzeti Galéria GULÁCSY. Na’Conxypan hercege című kiállításának paradigmadöntőnek tűnő felvetését, miszerint Gulácsy festészeti életművének lenne egy eddig kevéssé tárgyalt, még kevésbé bemutatott oldala, mégpedig egy „valóságban gyökerező”, „realista karaktere”. A tárlat kétféle érvet hoz: egyrészt Gulácsy saját mondataival, másrészt magukkal a képekkel kívánja alátámasztani ezt az izgalmas állítást.
„De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli” – idézi Gulácsyt 1909-ből a tárlat, illetve leveleire hivatkozik, amelyek egyikében ezt írta Firenzéből: „Itt az idő nem akar javulni, csak esik és esik, ma van végre egy kis tisztulás, – ki is megyek valamit lekapni a mezőre.” Elsőre meggyőzőnek tűnnek ezek a sorok, de az a helyzet, hogy könnyen idézhető más szöveghely, ami a legkevésbé sem betonozza be azt a felvetést, hogy a művész valóban egyforma figyelemmel szemlélte volna a valóságot és a képzelet világát. Maga az 1909-es Tűnődés című írás, amelyből az első kiemelt mondat való, részben pont arról szól, hogy a valóság és a művészet is hazugság, de a művészet sokkalta magasabb rendű, tiszta hazugság, és Gulácsy kárhoztatja azokat a művészeket, akik csak kopírozzák a valóságot.
Művészetről című szövegében pedig azt írja: „Művészetem nem a pozitív látás kifejezése, törekvésem sosem oda irányul, hogy a természetben látott tárgyakat leábrázoljam. Mindig a vonalak és a színek harmonikus összerezgését keresem, a látott dolgokból magamnak alkotott képzet lehető legtökéletesebb visszaadására törekszem, azt lehetne mondani, hogy nem is előállítok, de teremtek.”
Ha Gulácsy a természetet ábrázolja, akkor sem a látható dolgok visszaadása a célja, hanem az „elrejtve látszó, egyszerű, de magasztos lényegnek a feltárása”.
De mit mutatnak maguk a képek? Az 1906-os Székelyhídi táj mintha egy erős hangulatot fogalmazna meg, az 1914-es Régi kert című festményen egy misztikus alak tűnik fel a ködös tájban, a Látogatás egy magányos házban című 1912-es kompozíció magát a magány élményét ragadja meg. Az viszont valóban igaz, hogy az 1906-os Normandiai tengerpart című festmény halászai és öt kisméretű, hétköznapi, egyszerű embereket ábrázoló ceruzarajz valóban jó példák egy realista jellegű megközelítésmódra. A bemutatott alkotások aránya az eddig ismert életműben viszont inkább kuriózum jellegüket erősíti.
Gulácsy valósággal való találkozásának, igazából ütközésének legdrámaibb pillanata az első világháború kitörésének tényével való szembesülés volt, ami láthatóan teljesen szétzilálta a művész addig jobbára egységesnek mondható képi gondolkodásmódját. A háború kezdete Itáliában érte, idegösszeomlást kapott, szanatóriumba került.
 Vasárnap délután Comóban. Forrás: mng.hu |
A tárlat nagy érzékenységgel mutatja be azt a korszakot, amikor Gulácsy az elmegyógyintézeti kezelések alatt és azok szüneteiben még alkot, átfesti műveit, vagy néhol apokaliptikus motívumok tűnnek fel a töredezett kompozíciókon. Plesznivy Edit, a tárlat egyik kurátora évtizedek óta foglalkozik az elsősorban pszichiátriai betegek alkotásait magában foglaló „art brut” festészet témakörével; tanulmányokban, kiállításokon számtalanszor bemutatta már azokat a finom határvonalakat, amelyek alapján eldönthető, egy alkotás besorolható-e ebbe a különös, leginkább a hivatásos művészet határain kívül eső outsider kategóriába.
Finoman fogalmaz a tárlat, miszerint az utolsó egységben a rendezők „az art brut és az outsider art fogalomköre felé” is nyitottak. Ez a nyitottság egyrészt azt jelenti, hogy Gulácsy sorstársainak alkotásai teremtik meg a kontextust a teremben, másrészt pedig arra utalhat, hogy Gulácsy esetében nagyon nehéz elvégezni a besorolást. Hiszen számtalan, még ebben az utolsó periódusában készült képe is hihetetlenül összeszedett, kvalitásos mű, de látunk olyan rajzokat is, amelyek azt sugallják, a művészen elhatalmasodó pszichózis már legyőzte a képalkotó képességet. A terem drámai hangulatát jól ellenpontozza egy érdekes demonstráció, amelyben diagnosztikai eszközökkel végzett kutatás révén tárul fel a többi között az egyik legismertebb Gulácsy-festmény, Az ópiumszívó álma című kép rétegzett keletkezéstörténete.
Gulácsy Lajos ötven évesen halt meg, ám negyvenkét esztendős kora után már nem festett semmit, élete utolsó nyolc évét zártosztályon töltötte – leginkább katatón állapotban. Be tudja-e mutatni egy képzőművészeti kiállítás ezt a tragikumot? Be lehet-e egyáltalán mutatni egy korszakot, amelyben egyszerűen elfogynak a képek? Spoiler: lehetséges, méghozzá megrendítő módon. A tárlat minden álmodozónak és realistának erősen ajánlott.
A kiállítás megtekinthető 2023. augusztus 27-ig.