A hátsó védőborítón lévő „Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek?” idézet nem túl szerencsés, kissé hatásvadász, ennél lényegesen erősebb, hitelesebb mondatokkal van tele a könyv. Vegyük le a borítót, felejtsük el a saját emlékeinket, nézzük meg az üres, zöld, kemény kötést, ami a csomagolás nélkül éppolyan puritán, mint mi, az emlékeink nélkül és olvassuk el Daru visszaemlékezéseit. A kötet nyolc egységre bomlik, amelyekből hat női név „jön”, a hős egyszer „marad”, míg az utolsó nő, Juli „van”. Ahogy a legelső, Lili történetét olvassuk, szükségszerű összevetni egy régebbi változattal, ami a Bárka 2011/3-as számában jelent meg. A kettő között éppen a személyesség foka a különbség, a régebbi földhözragadtabb, egyszerűbb struktúrájú, a kötetben levő időtlenebb, lírai, meseszerű, még nincs benne annyira jelen a test, csak az éppen felcseperedő vágy, ami elkezdi átvenni a líraiság helyét a szereplőben, és a szövegben egyaránt. Ebben a mesés birodalomban még előfordulhat, hogy „a területet Daruék gondozzák, még gyerekek. Daru tizenkét éves, Lili évvesztes, szalajtott, ő eggyel több. Úgy mondják maguk között, hogy »uralják a területet«.” (13). A gyermeki világlátás megszűnése a paradicsomból kiűzetéssel ér fel, ami után csak katarzis jöhet, a végtelenség hiányának megtapasztalása: „az öröm fut ki, bugyog, mint a tej, mert ott áll Lili az ajtóban, és eszményien szép, soha ilyen szép nő azelőtt a kapu előtt még nem állt, Istenem, mondja öntudatlanul, mennyire szeretlek! […] De drága vagy, mondja, te, bolond Daru, és elneveti magát. Úgy, ahogy az új Lili nevet, szándékosan és tanultan, közben a hajába túr. Már majdnem komolyan vettem.” (54).
Az első szerelem megélése után, a gyermekkorból kiűzetett Daru először szembesül a testiséggel, megcsalatással, és a halállal egyaránt. Eszter, a kiábrándult felnőtt, kamasz testben, aki annyit mond a kamaszkorra: „csak túl akarom élni” (97). Ő a törésvonal; utána Daru nem tudja kikerülni a sodródást. A plasztikus külső leírások innentől belsővé válnak, megváltozik az olvasó által látott világ, a befelé fordulás, és önkeresés részei jönnek. Némasága a külső jelen megfagyása, nem tudja feldolgozni, ami történt. Hiába jön Gréta először, és szólal meg Daru, mégis úgy tűnik, Esztert és Lilit a legnehezebb feldolgoznia.
Később Petra férfit nevelne belőle, „nem ő a kevés, Petra a sok” (144), Daru pedig nem bírja tovább, és alámerül. Jön Sára és a bűn, a fű és a rengeteg alkohol. „János és Daru barátok. Lea vőlegénye és Sára vőlegénye is barátok. Mindnyájan a tanítóképzőben végeztek, egymást is ismerik, keresztben. János Lea szeretője. Daru Sáráé. És most Sára minden bizonnyal megcsalta Darut a nővére vőlegényével. Körbeért a kör. Kész a leltár. Mindenki meg van alázva.” (175). Sára után jön Adél, aki a személyes drámájával lépett be a megnevezett és meghódított nők körébe, de csak kis időre, mert utána visszatért Gréta másodszor is, de úgy, hogy ettől Daru: „Boldog, de nem izgatott, inkább beérkezett. Mint aki elkezdte járni a csapást, ami ki van számára taposva, mint aki megkapta a lapokat, érti az osztást.” (233). Daru és Gréta összeházasodnak, de ez a házasság a könyv lapjain a válás története, azon keresztül meséli el röviden, hogy vált barátsággá a beérkezettség, hogy válnak el közös megegyezéssel, és hogyan találja meg Daru Julit.
Az ő jelenük („Juli van”) a regény jelene, innen nézve ismerjük meg visszaemlékezésként az összes történetet. A végére derül ki, hogy Daru a legjobb elbeszélők közé emelte a szerzőt, aki így emlékszik vissza a szereplőjére: „jöttem utánam, […] láttam és értettem húsz évre előre mindent, hogy miért és kinek fogok fájdalmat okozni, és miféle lányoktól várom majd, hogy elfelejtsem ezt a sok fájdalmat, amit okoztam. […] De talán, és ezt csak most értettem meg, akkor nem is én voltam Daru. Inkább a későbbi énem, legalább tizenöt évvel öregebb férfi, az a valaki, aki majd akkor kereszteli el valamilyen hülye névre a mostani daruságát.” (199).
A József Attila Ódájából kölcsönzött regénycím így lesz a történet kerete, ebből derül ki, hogy ez egy szerelmi vallomás az utolsó nőnek, ígéret, hogy utána megy, és önmaga után, nem marad le a múltjában. Daru Julival való kapcsolata, még ha nem is a legszebben megfogalmazott történet, az igazi; mivel a kölcsönös, bizalmon alapuló szerelem sokkal problémamentesebb és egyszerűbb, mint bármilyen más érzelmi változat. Minden őt megelőző nőre úgy tekinthetünk, mint egy fejlődési fokra. Daru végre nem sodródik, hanem dönt: „magához szorítja Julit, isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt.” (303)
Grecsó Krisztián az elbizonytalanítás eszközeivel él: Daru ő, nem ő, és van egy harmadik sík, mely hang a legközelebb áll az íróhoz, aki véleményt alkot Daru daruságáról. A mély, de nem egyéni perspektíva miatt olyan időtlen és univerzális mégis a mű, annak ellenére, hogy olyan plasztikusan mutatja be a fiatal lélek útkereséseit annak minden jó és rossz vonzataival, hogy óhatatlanul is magunkra ismerhetünk bennük olvasóként. Ilyet csak az az ember tud leírni, aki megélte, gondolhatnánk, pedig az, hogy megélte-e, vagy sem, mindegy. A hogyan sem releváns kérdés, és a név sem (A korábban idézett Bárka számban szereplő elbeszélésben Daru még Cerka néven szerepel). A mondatok familiaritása az egyetlen lényeg, hogy egy nagy mesélő könyvét olvashatjuk, aki úgy tudja bemutatni a lelki mélységét a fiatal férfiúságnak, hogy belefájdul a szívünk, akár volt ilyenben részünk, akár nem. Ez a koncentrált ráérzés az érzésre még több-kevesebb idővel a fiatalkor után is keserédes mélabúval tölti el az olvasót. Daru nem egy ember, hanem mi, mindannyian. A Megyek utánad pedig nekünk sajog olyan szépen.
A szív emlékezőtehetségére csak addig van szükségünk, amíg a jelen boldogsága és tettrekészsége ki nem tölti a rendelkezésre álló teret. A kölcsönös bizalom mellett el lehet engedni a régi emlékeket, helyet adva az újnak. Daru elengedi a buszra szállás gyötrődését (visszatehetjük a borítót), mert akarja, hogy az a sárga Ikarusz nélküle haladjon tovább.