Borús délutánokon érdemes otthon lapozgatni ezt a könyvet, de jegyezzük meg a legszebb épületeknek a címét, és nézzük meg őket eredetiben is. Biztos láttuk már őket futólag, de a könyvből szerzett tudással egészen másként fogunk rájuk nézni.

A könyvben bemutatott zsidó építészek alapvetően formálták át Budapest és néhány nagyobb vidéki város arculatát a kiegyezéstől a második világháború végéig tartó nyolcvan évben. Ha ezek az épületek hirtelen eltűnnének, rá sem ismernénk a magyar fővárosra.

Felvetődik a kérdés, miért választotta akkoriban ennyi zsidó származású fiatalember – nők ebben a szakmában még alig fordultak elő – éppen az építészetet hivatásul. Az országgyűlés által elfogadott emancipációs törvény ekkor tette először lehetővé a zsidó fiatalok szabad pályaválasztását és továbbtanulását. A statisztikák szerint legtöbbjük a jogi, az orvosi és a mérnöki pályát választotta. De közülük kerültek ki az építész szakma korrekt művelői is, és közülük emelkedtek ki az eredeti alkotó, sőt korszakos jelentőségű művészek is.

Róluk szól ez a könyv, az ő művészetükről, amely Komoróczy Géza szavaival: „… ami zsidó mégis, mert akik építették, kialakították, csinálták, nem mint zsidók csinálták ugyan, de mégis: zsidók voltak, származás szerint, többnyire vallásuk szerint is.”

Szakmai konfliktusok is kísérték a zsidó fiatalok tevékenységét. Lechner Ödön unokaöccse, Lechner Jenő a zsidó építészeket „faji jelleggel", „a magyar lélektől idegen” alkotásokkal vádolta 1908-ban a Magyar Mérnök és Építész Egyletben. Ezt a szemléletet jogosan bírálta Komor Marcell: „művészeti kérdéseket személyi motívumok bázisan akarunk elintézni, azzal a jelszóval, hogy inkább ne legyenek értékeink, semhogy azok segítségével legyenek, akiket nem szeretünk.”

A könyv alcíme  –  Lajtán innen és Lajtán túl  – tudatosan többértelmű. Okkal jut eszünkbe róla az ausztriai folyócska, hiszen ezeknek az építészeknek a tevékenysége nem korlátozódott Magyarország területére. Többen külföldi egyetemen tanultak, ottani cégeknél is dolgoztak, s később is vállaltak tervezést Kairótól Trieszten át Odesszáig. Nem egy távozott külföldre a honi "zsidótörvények" korlátozása és az üldöztetéstől való félelem miatt, s lett elismert építész Amszterdamban, Chicagóban, Haifán és Los Angelesben.

A magyar zsidó építőművészek ma is látható műveinek zöme szerencsére mégis magyar földön született, elsősorban a fővárosban. Örömünkre sokuk ma is látható. Jó néhányat persze csak képről ismerhetünk, ezek az idők során bombázás vagy felelőtlen városrendezés áldozataivá váltak.

Az alcím elsősorban azonban mégis Lajta (Leitersdorfer) Bélára utal, a zseniális tervezőre, aki rövid élete során – negyvenhét év jutott csak neki – Lechner mester tanítványaként a szecessziós indíttatástól keresztül eljutott a magyar nemzeti stílusjegyek keresésén keresztül a letisztult modernizmusig. Ahogy a szerző mondja: "Lajta életműve éppen történeti félútján és egyben csúcspontján áll a könyvben bemutatott építészeti életpályáknak."

Gottdank Tibor ennek a "magányos újítónak" az életművét helyezi könyve középpontjába: először a Lajtát megelőző, majd az őt követő nemzedék működését mutatja be. A történet a kiegyezés korában kezdődik. A 19. század utolsó három és a 20. század első évtizede páratlan gazdasági és kulturális fejlődést hozott Magyarország életében. Rengetegen költöztek a századvégre igazi nagyvárossá váló Budapestre, nagy szükség volt lakóházakra és középületekre.

Ezzel egyidőben kialakult a nemesség mellett egy tehetős – elsősorban német és zsidó származású – polgári réteg, amely igényelte a szép lakókörnyezetet. Járták a világot, megfordultak a kontinens első igazi nagyvárosaiban, Bécsben, Párizsban és Londonban is. Az utazásaik során csiszolódott ízlésükkel itthon is elősegítették az áttekinthető alaprajzú, a higiéniai szempontokat is érvényesítő városközpont kialakulását. Ekkoriban jött  létre Pest mai alaprajza, a félköríves körutak és az őket átszelő sugárutak impozáns egysége.

A 19. század utolsó harmadát  építészeti szempontból a sokféleség jellemezte. A historizmus valamely régebbi korszak – reneszánsz, gótika – formanyelvéhez nyúlt vissza, azokat érvényesítette a korszak higiéniai igényeinek is megfelelő módon. A korszak egyik legfoglalkoztatottabb építésze Freund Vilmos volt, aki nemcsak elegáns villákat tervezett az Andrássy útra, hanem bérházakat is. Az Andrássy út 112-es épület (ma: KOGART-ház) is az ő keze nyomát viseli. Az ő koncepciója alapján épült fel az Országos Rabbiképző (ORZSE) épülete, a Dob utcában pedig az Izraelita Nőegylet székháza, ebben találjuk ma a Fészek Művészklubot.

Egészen más vizuális világot teremtett ebben az időszakban Sziklai Zsigmond, akinek az Andrássy úti Divatcsarnok premodern épületét köszönhetjük.

A Gresham Biztosító székházának építésére pályázatot írtak ki Angliában, ezt nyerte meg a magyar Quittner Zsigmond. Az épület belső kialakítása során igénybe vette olyan művészek közreműködését, mint Róth Miksa, Telcs Ede és Ligeti Miklós. A Dunára néző elegáns épület ma a főváros első számú luxusszállodája.

A magyar szecesszió megalapítója a német eredetű családból származó Lechner Ödön. Tanítványai továbbvitték mesterük örökségét. Ebben a szellemben épült fel a szabadkai zsinagóga Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján. A Róth Miksa tervezte üvegablakokkal diszített és a Zsolnay-gyárban égetett cserepekkel fedett épület volt az első szecessziós stílusú zsidó templom egész Európában. Komor és Jakab tervezte a Rákóczi úti Palace szálló épületét is.

Jelentős szecessziós formavilágú épület még a Munkácsy Mihály utca 23-as épülete és a hozzá nagyon közel fekvő Kölcsey Ferenc Gimnázium. A Városligeti fasor 47-es számú házat Komor  – az érdekes, patkó formájú ablakokkal  – saját otthonának tervezte.
Baumhorn Lipót elsősorban szakrális épületeket tervezett, ő volt az impozáns szegedi, a szolnoki, az esztergomi zsinagóga megálmodója.

A Gellért fürdő és szálloda épületegyüttesét Böhm Henrik és Hegedűs Ármin tervezte a főváros egyik leglátogatottabb pontján. Röviddel átadása után kitört az őszirózsás forradalom, és új korszak kezdődött az ország történetében, s a magyarországi építészetben is.

Jogos a szerző döntése, hogy Lajta Béla rövidre szabott, de ikonikus értékű építészi pályáját tette könyvének központjává. Lajta korai művészete mintegy összefoglalja a szecesszió lényegét. A 20. század első évtizedében saját irodáját bocsátotta Lechner mester rendelkezésére. Közös munkájuk ma is látható a New York kávéház szélfogójában.

Lajta számos műve ma a határakon kívül található, így a zentai tűzoltólaktanya épülete is. Budapesten vannak viszont a Pesti Izraelita Hitközség által megrendelt nagyszerű épületek, a Vakok Tanintézete, a Szeretetkórház, a Salgótarjáni utcai temető és a hitközség főgimnáziuma. Lajtát sokszor kérték fel síremlékek tervezésére, ezek ma is láthatók a Kozma utcai zsidó temetőben.
A világi szórakozás helyei között is találkozunk alkotásaival. A Paulay Ede u. 35. alatti épület Parisiana mulatónak készült, ma az Újszínház otthona. Lajta koncepciójának nagyvonalúsága látható a Vas utca 9-11-es szám alatti iskolán és a Radnóti Miklós Gyakorló Iskola a Cházár András utca 10. alatti épületén.

A 20. század huszas-harmincas éveire nemcsak egyfajta letisztult formavilág, hanem az építészek képzeletét gúzsba kötő pénzhiány volt a jellemző. Voltak azonban művészek, akik a világháború után és a gazdasági válság árnyékában is képesek voltak impozáns épületeket létrehozni.

A korszak építészei közül minden bizonnyal Hajós Alfréd a leghíresebb, bár a közvélemény őt inkább neves sportolóként, olimpiai aranyérmesként, és nem építészként tartja számon. Pedig Hajós hosszú életének (1878-1955) túlnyomó részében épületek tervezésével foglalkozott. Építészmérnöki diplomával a zsebében rögtön híres mesterek irodájában kezdett dolgozni. Először Alpár Ignác, majd Lechner Ödön munkatársa volt. Villányi Jánossal együtt tervezte a Református Egyház számára az Abonyi utca 21. alatt található székházat. A két építész leghíresebb közös alkotás a debreceni Aranybika szálló újratervezése. Sportcélokat szolgáló leghíresebb alkotása a Nemzeti Sportuszoda, amely világosan tükrözi alkotójának sokoldalú felkészültségét és elsőrendű mesterségbeli tudását. Hajósnak, a világszerte ismert olimpikonnak és építőművésznek sikerült túlélnie a vészkorszakot egy nemzetközi oltalom alá eső házban. 1949-ben ő tervezte a Kozma utcai zsidó temetőben látható Holokauszt-emlékművet.

A két világháború közötti magyar építészeti gyakorlatra rányomta bélyegét a modern építészet legjelentősebb szervezete, a Le Corbusier és Sigfried Giedion által alapított CIAM. A magyar CIAM-csoport tagjai közé tartozott Forbát Alfréd, Kósa Zoltán, Körner József, Preisich Gábor, Révész Zoltán és mások, kültagként pedig Breuer Marcell is. Pest belvárosában, a budai hegyeken és vidéki városokban ma is láthatók ezeknek a művészeknek az alkotásai.

Az 1919-ben alapított Nemzeti Szövetség ezzel szemben, bár tagjai között akadtak kiváló művészek is, később a politikai szélsőjobboldalra tolódott. Ennek jele volt, hogy 1939-es alapszabályuk értelmében a szövetség  tagjainak több nemzedékre igazolniuk kellett, hogy nincs zsidó felmenőjük.

A könyv utolsó fejezete Az emigráció építészete címet viseli. Ebben olvashatunk olyan építészekről, mint Szivessy Endréről, aki Franciaország egyik fontos várostervezője volt, a szintén Franciaországban működő Vágó Péterről, a Hollandiában nagy megbecsülésnek örvendő Bodon Sándorról és Mácsai Jánosról, Chicago főépítészéről.

A könyvet az építészeti műemlékek cím szerinti felsorolása, egy kis építészeti kéziszótár és névmutató egészíti ki. A szakirodalmi jegyzék azoknak hasznos, akik jobban bele akarnak merülni az egész korszakba, vagy egy-egy alkotó életművébe.
Gottdank Tibor hatalmas gyűjtőmunkát végzett, s alakított eredeti koncepciójú, gördülékeny stílusú, érdekes olvasmánnyá, melynek kézikönyvként a polcunkon a helye, de nézegethetjük albumként is.