 Szolár Tibor, Andrusko Marcella, Pallai Mara, Teszárek Csaba és a bábok |
Hoffer Károly – vele kezdem – nem most lett karakteres és fontos bábtervező, mégis most éreztem úgy, hogy immár egy saját bábnyelv az, amit létrehozott. Mert persze a Kabaréban, vagy a korábbi Semmiben, sőt azelőtt is felfigyelhettünk arra, hogy az általa tervezett bábok világa jellegzetes és árnyalt, de most egy új elemet fedeztem fel, ami szépen összevág a Gimesi Dóra által írt Az időnk rövid története című darabbal, amely a Vaskakas Bábszínház és az ESZME együttműködéséből lett előadássá. A figurák, mármint a bábok ezúttal mutatják, magukon hordják a sorsukat, az élettörténetüket, ami annál is jelentésesebb, mert öreg emberekről van szó. Vagyis ezek epikus bábok, a kinézetükkel mesélnek, a történetből „dobbantanak”, azzal játszanak össze.
A történet pedig a múltból, a sorsból dobbant, de nagyon is a jelenben játszódik. Egy közös barát/hajdani szerető/férj végakaratát szeretnék teljesíteni mind a négyen: Velencében szórni a tengerbe az elhunyt hamvait. A hamvakat persze előbb meg kell szerezni, és ez a belsővé vált parancs még egyszer felpörgeti a négy öreget, akik előbb egymással vitatkozva-veszekedve, majd pedig páronként egyetértésben teljesítik a küldetést. Hát úgy, ahogy…
 Szolár Tibor és Tibi bácsi |
A kalandok olykor krimibe illő fordulatot vesznek; hol a mindig eleven női rivalizálás, hol a férfi kényelmesség, hol a felparázsló vonzalom, hol a fölhorgadó találékonyság hajtja őket előre, Velence és – hát mi más? – az élet vége felé. És közben feloldódik, eltűnik a magány, a dologtalanság, a céltalanság, vagyis az öregség az életükből – micsoda csodás lírai bevonat ez a sokszor komikus, máskor ironikus kanyarok felett…
Az előadás a négy öregember-báb és négy fiatal színész varázslatos együttélése, együttjátszása. Az a gyöngédség és szeretet, amellyel a színészek fordulnak a bábok felé, egyrészt a bábok eleven energiájává változik, másrészt különös feszességet ad a produkciónak. Ahogy Szolár Tibor szinte láthatatlan kézmozgása révén Tibor bácsi bekászálódik a tolókocsiba, óvatosan, egyszersmind akkurátusan, az sokat elmesél az öreg jogász merevségekkel teli, magányos múltjáról. Ahogy szinte ennek ellentéteként Andrusko Marcella a kövér és életbátor, vagány asszonnyal felmondatja a számsoros szemvizsgáló tábla oszlopát, máris látjuk, hogy a néni félvak, és persze ez az apróság sem az autóvezetéstől, sem mástól nem tartja vissza. Pallai Mara az egykori szépasszony parókáit cserélgeti, gondosan adva a hajdani szépségre, a számos férjet vonzó szikár csinosságra. Ahogy Teszárek Csaba az egymásra öregesen és viccesen hasonlító Csabi bácsit és a kutyáját indítja lomhán, a bajtársiasság emlékeivel felvértezve a hamvak utáni harcba. Ahogy egyikük sem hagy ki egyetlen finom mozdulatot sem, amellyel elmondhat valamit a mozgatott bábról, nem szégyellve megmutatni a hozzájuk fűző elfogult szeretetet sem.
 Pallai Mara és Mara néni. Fotó: Kincses Gyula. |
A négy kisasztal, a rajtuk lévő kisbőrönd a négy öreg saját birodalma; velük együtt mozognak a térben, állnak össze, kerülnek egymás mellé, mögé vagy elé, ahogy zajlik az üldözéses jelenet(!), a (szerencsére nem fatális) baleset, a veszekedés, az összebékülés – a bábosok mozognak persze, de mi a figurák mozgását látjuk, a feszes, gondos ritmust.
Van zene – az éneklésről akár le is mondtam volna –, Teszárek Csaba dallamai a hangulathoz többet adnak, mint az ének.
Hoffer rendezése minden par excellence drámai aktus ellenére alapvetően mégis lírai tartományban marad; finom, érzékeny tudósítás nemcsak négy öregről, hanem a mögöttük álló négy fiatalról is, vagyis nyolc emberről, ahogy összekapaszkodnak. És akkor ott van Fodor Tamás hangján a csodaszép Tennyson-vers, amelyet szívesen és elmélázva hallgatunk, mégis úgy éreztem, mintha didaktikusan ismételne valamit, amit az előadás hiánytalanul, érzékletesen odatett elénk.