Gil Scott-Heron már a hetvenes évek zenéjének meghatározó alakja volt. Abban az időben indult, amikor a kortárs zene, a jazz és a könnyűzene közti határok elmosódtak; alkotótársa, és fellépésein állandó kísérője, a fuvolás Brian Jackson olyan együttesekkel játszott, mint az Earth Wind and Fire, Chick Korea formációi, és olyan alkotókkal, mint Stevie Wonder. Gil Scott-Heron zenéjének alapjaihoz hozzátettek a jazz legnagyobb alakjai, a háttérjáték gyakran Miles Davis hetvenes évekbeli lemezeit idézi, és Scott-Heron egyik legnagyobb slágerének címe is árulkodó: Lady Day and John Coltrane. Scott-Heront azért mondják a rap keresztapjának, mert a hetvenes években fellépésein felolvasta – kattogó ritmusra írt – saját költeményeit. Az íróként is ismert, az egyetemen kreatív írást hallgató Scott-Heron szerzeményeinek alapja neo-soul és funky, dalainak hangszerelése nagyon gazdag, fellépésein gyakran egy egész fúvósarzenál kísérte. A hetvenes évek elején jött ki fontos soul albuma, a Winter in America, melynek ismertebb dalaiból játszott néhányat a szombathelyi Főtéren.
 Gil Scott-Heron |
Sokféle koncertre számíthatott, aki ellátogatott a nyugati határszéli városba – nem csak magyarok voltak a koncerten, legalább annyi osztrák látogatatót véltem felfedezni, mint helybélit –, hiszen az XL-nél megjelent legutóbbi Scott-Heron-lemez eléggé eltér a szerző korábbi albumaitól. Soul ez is, de elektro- meg dub-hangzásokkal, a Portisheadet idéző súlyos ritmusokkal, basszusokkal terhelt lemez – nagyon személyes, hiszen Scott-Heron elbeszéli a gyermekkorát is, a Tennessee államban, a nagymamánál töltött éveket az On Coming From A Broken Home című monológban.
Az XL kiadó olyan szerepet tölt be a mai könnyűzenei életben, mint amilyet a negyvenes-ötvenes években töltött be a jazzben a Blue Note. A kiadó vezetője, Richard Russell olyan sötét hangzásokat és nagyszerű albumokat produkáló együtteseket/énekeseket karolt fel, mint a Sigur Rós, Beck, Radiohead, Prodigy, frissebb felfedezettjeire, a Titus Andronicusra és a Horrors-ra is érdemes odafigyelni. Richard Russell maga kérte fel ifjúsága bálványát – az egyébként akkoriban éppen mélyponton tanyázó – költő-énekest, Scott-Heront, hogy készítsen lemezt a stúdiójában, és maga felügyelte az album munkálatait. A lemez hatalmas kritikai sikere igazolta őt – az I’m New Here felkapaszkodott a Billboard listájára is. Ezt a sötét hangulatú lemezt az elektronika határozza meg, néhány szám nem más, mint egy szavalat, ami alá kuttyogást, tört ritmusokat kevertek.
Scott-Heron dalszövegivel aktívan politizált, lelkesedett a feketék polgárjogi mozgalmának számos alakjáért, nem egy lemezét Malcolm X-nek ajánlotta, támadta a konzervatívokat, különösen Ronald Reagent. A Winter in America, a leghíresebb lemez számos dalának szövege is politizáló, nem egy esetben moralizáló. Bár szokás Scott-Heront a fekete Bob Dylannek nevezni, annak ellenére, hogy szövegei kétségtelenül erősek és őszinték, Scott-Heron nem ír olyan, vers minőségű dalszövegeket, mint Dylan. Szövegeinek egy részével éppen az baj, hogy túl politikusak: amint a felemlegetett sérelmeket a feledés homálya kezdte borítani, a Scott-Heron-dalok élményértéke is csökkent.
 Gil Scott-Heron (A képek forrása: mediawavefestival.hu) |
Lehetett tehát arra is számítani, hogy a sokat tapasztalt, számos függőségéből kigyógyulni látszó Scott-Heron az új, zúzós lemezéről játszik egy pár dalt, lehetett arra is, hogy nem csak énekelni, de szövegelni is fog, verseit mondja, vallomásait. És lehetett persze arra is, hogy a kísérő fuvolással lefújják a port a régi nagy slágerekről, és előadják a régi és dicső múlt olyan emlékezetes dalait, mint az Angeldust, a Bottle, a Lady Day And John Coltrane vagy a The Revolution Will Not Be Televised. Ez utóbbi történt: ami – őszintén szólva – engem meglepett. Ahogy az is, hogy Scott-Heron nem szavalt, csak játszott – Rhodes orgonája mellett ülve – és énekelt. S az is meglepett, hogy ebből az emberből, akiből valaha áradt az energia, mára egy kissé megfáradt blues énekes lett.
Scott-Heron hangszíne megváltozott, a régi, erős tenorja sötét bariton lett, és a sok ciginek, whiskynek és egyéb ajzószereknek is betudhatóan hangja már egyre jobban emlékeztet B.B. Kingére, holott korábban inkább a soul olyan nagyságai mellett emlegették, mint Sly Stone, Marvin Gaye, James Brown vagy Curtis Mayfield. Az emlegetett nagyságok közt is nem egy van, akinek útja a berobbanás és a frenetikus siker után igen görbe-gurbán vitt a teljes leépülés (vagy az erőszakos halál) felé. Scott-Heron sötét évei nem csak a hangján hagytak nyomot – és nem csak a hangja juttathatta eszünkbe Chet Bakert. Simlis sapkája alá rejtette egészen meggyötört és lefogyott arcát.
Nem sok, ha jól számoltam, mindössze nyolc szerzeményét játszotta el: az ismertebbeket, igen lassú tempóban, aminek köszönhetően egy-egy szám tíz-tizenöt percig is eltartott. Hosszú percekig, amikor a Bottle-t nyomták a dobossal és szintetizátorral kiegészített együttesével, csak gajdolt, dúdolt maga elé. De volt valami abban az éneklésben, ebben a halk dünnyögésben, ami miatt nemcsak, hogy nem érte veszteség az új lemez bemutatójára váró, Szombathelyre utazókat, de olyasmit kaptak, ami meghaladhatta legvérmesebb reményeiket is: az optimistává és bölccsé érett Scott-Heron ugyanis szívmelengető, csöndes, felemelő koncertet adott.