Aligha ez az egyetlen ok – noha kétségkívül szerepet játszik a fiatal, huszonéves képzőművészek alacsony, szinte nem létező megbecsültségében egyfajta generációs szakadék, és vitán felül nagy hiba homogén egészként tekinteni a kortárs művészet e szegmensére, mégis joggal okolható a jelenség elmélyítéséért egy-egy olyan kiállítás- vagy installáció-sorozat, mint amilyen a magyar Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, a cseh Centre for Contemporary Art FUTURA és a szlovák Make-Up Collective által szervezett Gallery by Night volt.
 Borsos-Lőrinc Lilla és Boris Sirka estjén |
A tizenhét éves múltra visszatekintő kezdeményezést rendkívül figyelemreméltó, remek ötlet vezérelte: a (közép-)kelet-európai régió fiatal, akár pályakezdő képzőművészei összefogásának, jövőbeni együttdolgozásának ösztönzése érdekében a három nevezett kollektíva tizenegy estés galéria-maratont rendezett. Az eltérő nemzetiségű (cseh, szlovák vagy magyar) művészek párokban dolgoztak együtt (pontosabban egy este művészcsoport helyettesítette a művészt, egy másikon meg két cseh fiatal működött együtt), és közösen létrehoztak egy-egy „egyéjszakás” installációt. (Elvileg, persze: az általam látottak közül az egyik vetített kisfilm végén négy évvel ezelőtti dátum szerepelt – aligha készül azóta erre a happeningre az ifjú művész). Mindez pedig minden nap cserélődik, az egyik nap kiállítása este nyolctól reggelig látható, a következőt megint este nyolckor nyitják meg (a galériaajtót legalábbis, megnyitóbeszéd vagy hasonló csak a legelső napon volt). Az együttgondolkodás, a megszokott alkotói környezetből való esetleges kilépés-kiszakítás, a magányos alkotó művészetébe beengedett idegen kéz mindig frissítően hat a művészre, és jó esetben ebből a befogadó is profitál, akár hosszútávon is. Mondom, jó esetben.
 Borsos-Lőrinc Lilla installációja |
Mi foglalkoztathat egy fiatal, munkájának értelmet vagy helyet kereső képzőművészt 2008-ban, ha úgy érzi, a megszokott, egyes művészettörténeti korszakokban már kimerített formákkal nem tud (és nem is akar) elmondani, kifejezni, megmutatni semmit? Csak soroljuk, ami legelőször az eszünkbe jut! Így: az „artifex doctus”, vagyis a tudós művész képének eltörlése, az értékesnek, szentnek tartott műalkotás és maga a művész demitizálása, az alkotás és a hétköznapi cselekvés határainak elmosása, a „minden művészet – semmi sem művészet” dualisztikus párjának vizsgálata, a mondanivaló mint olyan elutasítása és az alkotó és a befogadó szerepeinek felcserélése, kitágítása. És mik a legelső, legegyszerűbb ötleteink arra, hogy milyen alkotásokkal tehetjük fel vagy válaszolhatjuk meg e kérdéseket? Nos, ha felsoroltuk a legnagyobb közhelyeket, kliséket és sablonokat – akkor alighanem le is írtuk, mit tekinthetett meg a nagyérdemű a Stúdió Galériában. Egyet felejtettünk csak ki: a fájóan egyszerű, gondolkodás nélkül felfejthető, demagóg allegóriát.
 Keserue Zsolt és Eugenio Percossi installációja |
Az általam megtekintett három este közül (Eugenio Percossi, Keserue Zsolt, Boris Sirka, Borsos-Lőrinc Lilla, Ivan Svoboda és Rácz Márta napjai) – melyek korántsem győztek meg arról, nem szabadna kihagynom a többit – az első példa volt az utolsóként említett kórképre, az allegóriára. Plafonról fejjel lefelé lógó karácsonyfa, amelyet egy fotelre ültetett tévé (benne brazil szappanopera) néz; az egyik falon giccses, zenélő karácsonyfát tutujgató ember; a másikon az egyik karácsonyfadísz műszaki hibája miatt szénné-porrá égő szoba kálváriájának élő közvetítése (a felvétel egyébként esztétikailag rendkívül figyelemreméltó). „Mivé lett szent ünnepünk, hová lettek értékei, mily’ ocsmány formába is alakult át, hogy kifordult önmagából” – valahogy így.
 Ivan Svoboda alkotása |
Máskor a galériában, a műalkotás helyén DJ-pult, hangos zene, a sarokban étel-ital (többek közt bor és ostya). Az egyszerűség, a reflexből felfejthetőség, a végtelen közhelyesség bántó: azzal, hogy táncolunk a zenére és eszünk a „műtárgy” helyén talált ételből, magunk is alkotóvá lépünk elő, részt veszünk a művészet demitizálásában, elgondolkodunk, hogy ez művészet-e, s ha nem, ugyan miért nem, akkor mi a művészet (satöbbi), továbbá az ostyára, borra és a plafonról lógó, „Jesus Christ” feliratú, csiricsáré bézbólütőre nézve még a mondanivaló intézményének is beintünk, vagy – ízlés szerint – felsóhajtunk: mivé lett az isteni büntető-terelgető pálca!
 Rácz Márta installációja (Forrás: Stúdió Galéria) |
Más napon a nagy gonddal már megfejtett „lakoma mint műalkotás(?)” tematikája tér vissza, csak hogy még egyszer bizonyítsa az ötlet eredetiségét; a falon pedig „dokumentumfilm” pereg arról, hogyan készítette az alkotó a dokumentumfilmet, kiállításának tárgyát, mely úgy végződik, hogy a kész filmet a galéria falára vetítik – fájóan egyszerű gondolatisága ennek sem marad el a fenti közhelyektől. Mellette pesszimista félmondatokkal teleírt cigaretták, a falon pedig a következő üzenet: kedves látogató, vigyél, szívjál belőle nyugodtan. Lásd még: légy részese a műnek. Ha elszívom, az persze kérdéseket vet fel: megkoronázom vagy tönkreteszem a gesztussal az alkotást? Tönkretehető-e egyáltalán a műalkotás? Ha nem, miért nem? Ha igen, akkor vajon valóban műalkotás-e? Ha nem, mit keres a galériában?