A kötelek használatát a koreográfiában, a fény-árnyékban moccanó szoborszerű testeket nem Frenák Pál találta fel, mégis, ha egy előadásban köteleken himbálózó, vagy izmaikat mozdulatlanul táncoltató meztelen táncosokat látunk, szinte biztos, hogy eszünkbe jut a Frenák-koreográfiák közül az, amelynek szuggesztív látványvilága talán legszívósabban fészkelte bele magát az agyunkba: a Fiúk.
Bár az évekkel ezelőtti előadásélmény éles képekként konzerválódott fejemben, a Lábán Rudolf-díjas produkció felújított verzióját nézve így is újból rácsodálkoztam, mennyire eltalált, komplett, arányos ez a koreográfia. Már 2004-es bemutatásakor is úgy volt jó, ahogy volt, így nagyon megpiszkálni nem kellett. Frenák csupán tisztított, egyszerűsített rajta egy kicsit, az előadásmód kevésbé direkten provokáló, kevésbé harsány lett, kimarad például az a jelenet, amely során a fiúk vastagon bemázolták szájukat rúzzsal. Frenák ma már nem érezte szükségét, hogy a táncosok arcán szétmaszatolódott rúzs látványával tegye a mozdulatokat és kifejezett érzéseket gúnyos idézőjelbe. Változtatott a táncosok létszámán is, a Fiúkat most négy helyett öt táncossal láthattuk, de mivel a koreográfia a férfi nemi, társadalmi és egyéni szerepeit vizsgálja, az összélményben nem jelent nagy változást, hogy e szerepek egyel több táncos között oszlanak meg.
![]() Fotó: Peti Péter (Forrás: PORT.hu) |
Holoda Péter, Major László, Nelson Reguera, Várnagy Kristóf és Enrico Astegiano a férfi lét és lélek megannyi oldalát zongorázzák végig, így a Fiúk még egy Frenák-koreográfiához képest is különösen erős színpadi jelenlétet követel. A táncosoknak nemcsak testükkel, de aurájukkal is tökéletesen kell bánniuk, hogy a színpad hátsó falán lévő, a vakító fényből a sötétségbe nyíló ajtón ki-be sétálva, kaméleonként tudják váltogatni arcukat. Az ajtó a világos jelentések és a felszínen látható dolgok világából egy sötét, ám annál tágasabb térbe kalauzol minket. Egy képzettársítások útján kitapogatható ösztönvilágba, ahol irracionális sorrendben képződnek és mállanak semmivé a szubjektumot szorongató, vagy épp felszabadító szerepek. Megjelenik az irányító, a függő férfi, a kéjenc díszhím, a narcisztikus macsó, az óriáscsecsemő, a piperkőc, a hordában dorbézoló pasi, a magányos test, az acsarkodó vadállat, a behúzott farkú senki, a bizonyítási kényszertől rángatózó anyu pici fia. A két frissen csatlakozott tagra, Major Lászlóra és Holoda Péterre – bár technikai tudásukat tekintve beleillenek a csapatba-, karizma terén azért még ráfér az izmosodás. Nem mindig találtak bele ugyanis folyton cserélődő szerepeikbe, melyek megjelenítéséhez Frenák hol már-már banális, egyértelműen dekódolható, hol pedig szerteágazó asszociációs utakra indító képeket, gesztusokat, tárgyakat használ fel.
A közhelyességhez és hatásvadászathoz gyakran közel járva, de azt mindvégig elkerülve hömpölyög az előadás. Ad és elvesz, pontoz és ellenpontoz. A táncosok, miközben body builderektől kölcsönvett pózokba merevedve parádéznak, kisbabaként cuppogtatják szájukban a cumit. Miután a közönséget igéző tekintettel szuggerálva tekergetik lábuk között a kötelet, és hullámzó mozdulatoktól kísérve simítják végig testüket ujjuk hegyével, mosolyuk vicsorrá, végül néma ordítássá deformálódik. Letolt nadrággal, négykézláb pőrén somfordálnak lehajtott fejjel, majd, amikor a közönséghez kellő közelségbe kerülnek, hátat fordítanak, hogy jót röhöghessünk a csupasz fenekükre szigetelőszalagból ragasztott X jelet látva. Amikor már harsány komédiába menne át, hirtelen átsiklik az előadás a fanyar (ön)irónia területére. Épp amikor kínosan kitárulkozónak éreznénk, frappáns gúnnyal éri el, hogy megkönnyebbülten fújjuk ki a benntartott levegőt.
A hangulati váltásokra és ellentétekre ráerősít az eklektikus zenei és hangmontázs. Jó példa erre, amikor a gumicsizmás, férfitestbe szorult balerina, mint egy elromlott zenedoboz táncos figurája mozog szívbemarkoló magyar népdalra. Vagy az utolsó jelenet, amikor a vonagló, talajt vesztett Várnagy Kristóf az egész világgal szembenálló, pusztító erejű mozihős hangján szólal meg. Közben egy csészealjban imbolyog, amely a kötelek által megjelenített fallikus utalásokkal szemben a vaginát vagy az anyaölet juttathatja eszünkbe. Úgy csinál, mintha akcióhős lenne, de közben beleragad a női ölbe. Sem egyensúlyra nem lel benne, sem kikecmeregni nem tud belőle. Mögötte három társa élettelen bábként himbálózik a kötélen. Ez lenne a férfi?