Az Armadillo egyik jelenetében az afganisztáni harcok szünetében dán katonák laptopjaikkal játszanak, természetesen valami háborús játékot. Egy virtuálisan eldobott kézigránát – vágás után – ténylegesen becsapódik egy infrazöld látcső képén. Ez az apró montázs elég egyértelműen szemlélteti a határvonalak elmosódását az izgalmas kalandjáték és a megkérdőjelezhető háborús szituáció véres valósága között. Egy másik jelenetben úgy bánnak az elhunyt ellenségekkel, mint tönkretett tárgyakkal, fegyvereiket keresve rángatják a testeket. Janus Metz Pedersen filmje mégsem olyan oknyomozó riport a hatalmukkal visszaélő, embertelenné váló katonákról, mint Errol Morris Parancsra tettük című munkája. Alkotói a háttérbe húzódva követnek pár dán fiatalt, akik önként vállaltak hathónapos kiküldetést a tálibok ellen egy olyan háborúban, amely nem érinti közvetlenül saját országukat, és egy ismeretlen világban, melynek kultúráját, az ott élő civileket soha nem érthetik meg igazán. Ennek feltérképezése során pedig az elfásultságból fakadó érzéketlenség ugyanakkora szerepet kaphat, mint a bajtársiasság, vagy akár a szeretteik hiánya.

A dokumentumfilmektől nem idegen, hogy – bármilyen szempontból is – periférián mozgó hősöket, nehezen megítélhető, bonyolult szituációkat válasszon témájául. E kötelék a Filmdokk szekció négy műve között még nem lenne különösebben érdekes, ám az az alkotói magatartás, mellyel e rendezők megközelítik filmjük anyagát, megint csak erős hasonlóságot mutat, így a szekció filmjei nemcsak műfaji, hanem annál erősebb kapcsolatba lép egymással.  Kisebb-nagyobb eltéréssel még ábrázolásmódjuk is rokon módszereket mutat. Amíg az alkotók kilépnek a képből, addig a kamera hangsúlyos szerepe végig érzékelhető marad. Pozíciójuk inkább a megfigyelőké, akik nem akarják kommentálni a valóságot, a filmkészítés helyzetét azonban egyikük sem leplezi, a filmezés ténye részesévé válik az előttük kibontakozó világnak.

Az Armadillóhoz hasonló szituációt prezentál Corey Wascinski Határfigyelők című munkája. Kalifornia és Arizona kietlen sivatagaiban pár ember úgy döntött, létrehoz egy önkéntes szolgálatot (Minutemen-nek nevezik magukat, utalva az amerikai függetlenségi háború önkéntes csapatára), hogy megakadályozzák a Mexikó felől érkező illegális bevándorlók határátlépését. Pedersen háborús filmje rengeteg egymástól távol eső beállítással dolgozott, számos vágással építette fel jeleneteit, játékfilmesen, a megrendezettség gyanúját felkeltve: a katonák szokatlanul közel engedték magukhoz a kamerát, mégsem vettek róla tudomást, Lars Skree operatőr ráadásul a csatatérre is követte őket, együtt vágódott földre velük egy lövés hallatán. Ezzel szemben Wascinski nem jelenik meg filmjében, nem látható, nem hallhatóak kérdései, szereplői azonban egy percre sem feledkeznek meg az állandó felvételről. A kamera előtt büszkén vállalják hazafiságukat, mely egyre inkább megszállottsággá alakul át. Az idős halász éjjel-nappal tiszteleg a felette elhaladó katonai helikopternek, egy pár a szabadidejében az utcán lézengő (valószínűleg illegálisan ott tartózkodó) mexikóiakat filmezi és piszkálja. A szabadságot szimbolizáló, lengedező amerikai zászló és a gyakran önkényesen cselekvő patrióták között megbomlik az egyensúly, s a hazájukért teljes vállszélességgel kiálló megfigyelők agresszív, kirekesztő magatartásuk miatt nácikká válnak az emberi jogokért tüntetők szemében. Azonban Wascinski sem játszik döntőbírót, csak figyel és rögzít.

Az Ötcentes dalok rendezőnője, Alina Skrzeszewska módszere megint csak hasonló. Los Angeles nyomornegyedének utcáin jár, ahol láthatatlanságba burkolózva kapja el a nem mindennapi életet, illetve olcsó szállodákat látogat szobáról szobára, interjúkat készítve különös sorsú figurákkal. Mintha Wenders A Millió Dolláros Hotelje létező megfelelőjét találta volna meg. A film érdekessége azonban nem annyira az elhangzó élettörténetekben, hanem a láthatóvá váló, nyüzsgő peremterület hangulatában van. Ugyanis a szegénység ellenére Skrzeszewska eleven és szórakoztató világot fest le, egy olyan vadont, melyben a veszélyek ellenére jól érzik magukat lakóik. 

Robin Hessman is bensőséges szférákba jut el Az én peresztrojkámban. Öt ember kínálja fel neki múltját, érzéseit a Szovjetunióban eltöltött gyerek- és kamaszkoráról, illetve véleményét az utána következett időkről, Jelcin és Putyin Oroszországáról. Beengedik lakásukba, nyaralójukba, munkahelyükre, kertelés nélkül beszélnek bármiről, sőt archív családi filmeket is rendelkezésére bocsátanak. Az intim helyzetek feltárását ugyanolyan óvatosan, visszahúzódva kezeli, mint a többi film alkotója (egyedül az Ötcentes dalokban jelenik meg a rendezőnő hangja). A családi és hivatalos archív filmek, a saját magukra, fiatalságukra reflektáló kisemberek (két tanár, egy munkanélküli zenész, egy üzletember és egy egyedülálló anya) végig a fejük fölött zajló történelem és a személyes sorsuk közötti kapcsokat keresik, mindezt egy rendkívül precízen megszerkesztett filmben.